Donatio Constantini   

A kezdetek

A Római Birodalom vezetése a meghódított népek vallásaival szemben többnyire türelmes volt. Bármely vallás híveitől voltaképpen csak a közerkölcs és az államrend tiszteletét követelte meg. Nevezhetjük ezt egyfajta vallási toleranciának is. Ebben a toleranciában nem kis része volt a zsidóságnak. Ebben az időben nekik még az a kiváltságuk is megvolt, hogy nem kellett részt venniük a császárkultusz gyakorlásában, bár erre kötelezve volt minden engedélyezett vallás „religio licita” követője.

Ezért lehetséges, hogy a kereszténység első évtizedeiben a híveknek nem volt része állami zaklatásban. A római hatóságok zsidó felekezetnek nézték őket, így nem foglalkoztak velük.

A helyzet erősen megváltozott Néró alatt 64-ben, hiszen a kereszténység nagy tömegét végeztette ki a vérengző császár. Talán ez még nem is számított igazi keresztény üldözésnek, hiszen Néró Róma felgyújtásának gyanúját akarta önmagáról a keresztényekre terelni, így a látványos kivégzések, kínzások végrehajtatásában ez motiválhatta.

A keresztény üldözés kezdete

Természetesen nem túl sok idő kellett, hogy a rómaiak felismerjék a kereszténység különbözőségét a zsidóságtól. Ettől kezdve hivatalosan is fölléptek ellene, hiszen a hívek következetesen megtagadták az állami kultuszban való részvételt. Az I. század legvégétől megkezdődött a keresztények állami üldözése. Eleinte csak szórványosan, mert Traianus császár (98–117) csak nyílt panasz esetén engedélyezett törvényes eljárást. Azt azonban határozottan megtiltotta, hogy panasz nélkül vagy névtelen feljelentések alapján üldözzék a keresztényeket. A hatóságok legtöbbször a közvélemény nyomására léptek fel. A nép ugyanis általában embergyűlölőknek, istentagadóknak és az állami rend ellenségeinek hitte az elzárkózott életet élő, titkos istentiszteleti összejöveteleket tartó, az áldozatokban, cirkuszi játékokban részt nem vevő keresztényeket. Az egyszerű ember elhitte a legképtelenebb rágalmakat is (emberhús-evés, fajtalankodás, varázslás stb.) melyet terjesztettek a keresztényekről. Nagy elemi csapásokban és egyéb bajokban (éhínség, ragály) a tömeg az istenek bosszúját látta. Azt hitték, hogy a kereszténység eltűrése miatt történik a baj és ilyenkor követelte: christianos ad leonem, azaz az oroszlán elé a keresztyéneket! Gyakori volt a lefejezés, máglya, cirkuszi vadállatok elé vettetés, vagy életfogytiglan tartó büntetés (pl. kényszermunka, gályarabság, gladiátor- iskola stb.)

Az üldözések kegyetlensége és a büntetések borzalmai a keresztények egy részét megfélemlítette és hittagadásra bírta (lapsi). De a többség kiállt hite mellett. Sok volt a vértanú (martyr). A III. század közepére a keresztény egyház már annyira megerősödött, hogy a római államnak a leszámolás erősebb eszközeiről kellett gondoskodnia. Decius és Valerianus császárok (250 körül) tűrhetetlennek tartották, hogy a birodalom alattvalóinak egy folyton növekvő csoportja következetesen kivonhassa magát az állami kultuszból. Megindították a minden provinciára kiterjedő üldözést. Ez egy évtizedig tartott, borzalmat borzalomra halmozott, de célját: a keresztények kiirtását mégsem érte el. A háborúk és belviszályok gátolták a császárokat a rendszeres üldözés folytatásában. 300 körül még egy kísérletet tett a birodalom újjászervezője, Diocletianus császár. Ez az üldözés kegyetlenségben és tervszerűségben valamennyi előzőt felülmúlta s különösen a keleti keresztényeket sújtotta nagyobb mértékben. A Diocletianus utódai közt dúlt hatalmi harc lefékezte e folyamatot. Végül az egyeduralomért küzdő utódok közül Constantinus látta be, hogy a szervezett keresztény egyház növekedése nem állítható meg.

A történetírók szerint Constantinus felismerte, hogy a római birodalom a kereszténység jelentős erejét nem nélkülözheti. A legenda szerint Maxentius-szal 312-ben vívott milviusi csata előtt Constantinus látomásában tüzes kereszt jelent meg "Touto nika" (Ezzel győzz!) felirattal. Az inkriminált részlet az 1526 körül készült Érdy-kódex magyar fordításában így hangzik: "...jelenék meg őneki álmában az szent keresztnek jegye. Szózatot es halla, mondván: ez szent jegynek erejével győzheted meg az te ellenségedet". Ennek nyomán a katonák a kereszt jelét lobogójukra tűzve "a sereg előtt hordozták vala. És annak miatta Úristen diadalmat ada őneki..." Túl a legenda - műalkotások sorát ihlető - szépségén, a mélyebb tartalmi elemzés más tanulságot is rejt. Egykori ábrázolásokból tudjuk, hogy a római hadijelvény, a labarum lényegében egy "+" vagy "T" alakban végződő hosszú rúd volt. A tetején lévő keresztszárra ráfüggesztették a jelvényt vagy a zászlót. Tehát a labarumra "tűzött" kereszt-jel úgy is értelmezhető, hogy egyszerűen a tartórúdról leszerelték a jelvényeket, s csak az üres ("+" alakú) rudak maradtak. Ennek is van szimbolikus, propagandisztikus üzenete: a társ-császárok küzdelmében "Róma nem harcol Róma ellen", az azonos jelvények alatt élő légiók ne fogjanak egymásra fegyvert! Tulajdonképpen a milviusi győzelem után Nagy Constantinus támogatásával a kereszténység a megtűrt, esetenként üldözött illegális mozgalomból támogatott államvallássá vált. Érdekesség, hogy ugyanez a folyamat 8 évvel korábban (305) játszódott le Örményországban; itt is egy kereszt-látomásnak és egy csodálatos gyógyulásnak a legendabeli következményeként. Világosító Szent Gergely tüzes-kereszt látomása nyomán meggyógyította, majd megkeresztelte a korábban őt és a keresztényeket üldöző Trdat királyt. A király hálából - a világon először - államvallássá tette Hajasztánban a kereszténységet. A két legendának sok közös vagy hasonló eleme van.

Az „in hoc signo vinces” látomás legendaszerűen kiszínezett történet, bár az alapja Constantinusnak személyes élménye lehetett. Feltételezhetően Constantinus a keresztény vallásban és egyházban főként politikai tényezőt látott. Amikor már a többi vetélytársai fölött diadalt aratott, mint nyugati császár keleti uralkodótársával, Liciniusszal együtt 313-ban rendeletet adott ki, amelyben a kereszténységet engedélyezett vallásnak (religio licita) ismerte el.

A Milánói Edictum

Amidőn mind én, Constantinus Augustus, mind én, Licinius Augustus Mediolanumban szerencsés körülmények között találkoztunk egymással és tárgyaltunk mindenről, ami a közjó javát és nyugalmát illeti, arra a meggyőződésre jutottunk, hogy mindenekelőtt azokat a törvényeket kell felülvizsgálnunk, amelyek gátolják az istenség tiszteletét, hogy mind a keresztények, mind pedig mindenki más is megkapja tőlünk a lehetőséget arra, hogy ki-ki szabadon követhesse azt a vallást, amelyiket akarja. (...) Nem szabad megengedhetőnek tartanunk a szabad választás megtagadását bárkitől is, akár a keresztények hitének, akár egy olyan más vallásnak szenteli a lelkét, amelyet önmaga számára a legalkalmasabbnak ítél. (...) Ugyanezen keresztényeknek szabad és korlátlan engedélyt adtunk vallásuk gyakorlására.

Amikor aztán ezt az utolsó vetélytársát is letörte s a birodalom egyedüli ura lett, még határozottabban pártját fogta a kereszténységnek. Erkölcsi és anyagi támogatásban részesítette az egyházat és papjait.

Tulajdonképpen Constantinus császár a kereszténységet a Római Birodalom államvallásává tette. Bazilikákat építtetett. Az egyháztörténet-író Eusebius beszámol arról, hogy magát a templomnak helyet adó sziklát erőteljesen megfaragták, hogy a helyet megtisztítsák a pogány istentisztelet tisztátalanságától, és a kiásott talajt és törmeléket egy távoli helyre szállították. Eusebius szerint ekkor találtak rá Jézus állítólagos sírjára is. Az első keresztény pápa Szilveszter lett.

Más források szerint a császár, miután Maxentius trónkövetelő fölött győzelmet aratott és meghódította Rómát, még egyszer üldözést kezdett a keresztények ellen. Ezért leprával bűnhődött. Betegségében az egyik éjszaka álmot látott: megjelent neki Péter és Pál apostol, és megmondták, hogy gyógyulást sehol máshol nem remélhet, csak Szilveszter pápánál, aki tud egy csodatévő forrásról, melynek vize mindazokat meggyógyítja, akik megmerülnek benne.

Szilveszter azonban nem volt Rómában, mert az üldözés elől a Soracte hegy egyik barlangjában húzódott meg. A császár azonnal követeket küldött hozzá, és kérte, jöjjön vissza Rómába. Szilveszter vissza is tért, s tanítani kezdte a császárt a keresztény hitre, megnyittatta vele a börtönöket, melyekben a keresztény foglyokat őrizték, majd elvezette a keresztelőmedencéhez. Ott a császár visszanyerte egészségét. Hálából azonnal törvényeket bocsátott ki az Egyház javára, és nagy ajándékokkal fejezte ki háláját a gyógyulásért. Az egyik templom építésénél ő maga is kapát ragadott, és tizenkét kosárnyi földet a saját vállán szállított el.

Ezen események környékén több legenda is keletkezett, vélelmezhetően utólag, Constantinus adománylevelének magyarázata miatt. Egy sárkányról szóló történet is keletkezett. E történetnek az elemzők szerint szimbolikus jelentése van. Eszerint egyszer pogány papok jöttek Constantinushoz, és keservesen panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány és naponta több embert fal föl. Constantinus értesítette a dologról a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy minden félelem nélkül ereszkedjék le két papjával együtt a sárkány barlangjába, és Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot.

Szilveszter tehát két reszkető pappal útnak indult. Alászálltak a barlangba, a sátán lakóhelyére, megkötözték a vadállatot, majd lepecsételték a mélyen fekvő barlangot a kereszt jelével, és elindultak vissza a felszín felé. A folyosón azonban belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül vették fel a keresztény vallást.

Tehát A IV. század elején sorsdöntő változás állt be a kereszténység életében és a kereszt-kultuszban egyaránt. Nagy Constantinus császár (306-337) "kiegyezett" a kereszténységgel, mint a Birodalom talán legelterjedtebb, egyben politikailag legkevésbé "veszélyes" misztériumvallásával. A 313-ban kiadott Milánói Ediktum a keresztények számára vallásszabadságot biztosított, majd 313 és 324 között a kereszténység fokozatosan államvallássá vált.

A keresztény szimbólum

Az igazi kereszt-kultusz 326-tól kezdődött, amikor Nagy Constantinus "...kéré ő anyját, Szent Elona asszonyt, hogy egyebet benne ne tenne, hanem megkeresné az áldott szent keresztfát... és nagy méltó tisztelettel felmagasztalná őtet" – ezt a „Legenda Aureum” Érdy-kódexbeli fordításában olvashatjuk. A keresztfa jeruzsálemi megtalálásának a helyén épült meg már 335-re a Szentföld legnagyobb hatású zarándoktemploma, a Szentsír bazilika együttese. A kereszt-kultusz elterjedésében meghatározó szerepük volt a zarándoklatoknak, melyek már ebből a korból is ismertek. A legkorábbi jeruzsálemi Itinerarium (zarándok-útikönyv) 333-ból ismert, míg a zarándoklatokról szóló első úti beszámoló 400 körül keletkezett (Peregrinatio Aetheriae). Nyugaton, főleg a gallikán típusú liturgiákban ettől kezdve jelentek meg a Szent Keresztről szóló himnuszok. A kereszt-tisztelet már Szent Ambrusnál (339-397) feltűnik pl. a "Iam surgit hora tertia" himnuszban: "Már itt az óra, amikor az Úr Krisztus keresztre szállt...", de megtalálható névtelen kortársainál vagy követőinél is: "A keresztnek gyalázatát elvállaltad emberért, és odaadtad véredet üdvösségünk béreként (0 rex aeterne Domine, V. századi himnusz). A VI. századból már Venantius Fortunatus (535-600) máig is használatos nagypénteki himnuszai (Vexilla regis, Pange lingua) ismertek: "Királyi zászló jár elöl, keresztfa titka tündököl. Melyen az élet halni szállt, s megtörte holta a halált." (Vexilla regis, l. versszak, Sík S. ford.); vagy: "Ezt a fát az ősszülőknek Alkotónk jelölte meg, mert halált a végzetes fa almájával ettenek; Azt akarta, fának átkát Fának titka törje meg." (Pange lingua, 2.versszak, Sík S. ford.). Utóbbiban utalás történik az I. Móz.3,l-15-re. Ez a "bűn fája" - "élet fája" teológiai és ikonográfiai párhuzam első irodalmi megfogalmazása. Nyugattal párhuzamosan a keleti (bizánci) liturgiában is a nagypénteki szertartás része lett a kereszt-tisztelet: "Ma a kereszten függ Az, aki a földet a vizekre függesztette; töviskoronát helyeznek az angyalok királyára..." (Passio, l5. antifona, Berki F. ford.). Az örmény egyház a IV-V.században elsősorban a szír liturgikus hagyományokra és irodalomra hagyatkozott. Szent Efrém (306-373) szír író és költő - sok más mellett - 21 himnuszt is írt Krisztus szenvedéséről és a Szent Keresztről. Ezek egy része beépült a máig használatos örmény liturgikus énekekbe és szövegekbe.

Keresztény szimbólumok kezdtek megjelenni a császári pénzérméken már 314-ben. A legyőzhetetlen nap (sol invictus) 321-re kezdett eltűnni a pénzérmékről, és 323-ra már minden pogány szimbólumot eltávolítottak a pénzekről. Aurelianus császár (270-275) korábban a napimádatot tette az egyik hivatalos államvallássá a birodalomban, és a legyőzhetetlen nap születésnapját (december 25-ét) általános ünnepnek nyilvánította. Nagy Constantinus 321-ben a vasárnapot hivatalos munkaszüneti nappá tette. Uralkodása végére december 25-e lett a karácsony ünnepe (Nagy Constantinusnak semmi köze sem volt hozzá, mert már előtte népszokássá vált). Sokan azzal érvelnek, hogy ez közönséges szinkretizmus: a kereszténység hasznot húzott abból, hogy magába ötvözte más vallás szokásait. De éppen olyan jogos azt állítani, hogy a keresztények csupán vették a régebbi szimbólumokat, és saját céljaikra használták fel anélkül, hogy szükségszerűen elfogadták volna mindazt, amit a régi szimbólumok jelképeztek. Biztos, hogy a birodalom többségében nem volt nagy ellenérzés a váltás miatt.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az első századokban keresztények ezreit és tízezreit mészárolták le a római birodalomban. A változást, - mint ahogy a fentiekben már kifejtettem - Nagy Constantinus látomása (312-ben) hozta. Megtérése a kereszténységhez nemcsak azzal járt, hogy a kereszténység támogatott lett, hanem társadalmilag elfogadott vallássá is vált. Az addig tűzzel és vassal üldözött keresztények tömegeiből, császári hatalommal támogatott vallási közösség lett. Az emberek hamar rájöttek, hogy ha előre akarnak jutni a hadseregben, vagy a kormányzati bürokráciában, akkor érdemes kereszténnyé válniuk. Így az egyház óriási növekedést élt át a 4. században. A század elején a birodalom népességének 10%-ára becsülték a keresztények számát. A 4. század végén ez a szám már a népesség 90%-ára vonatkozott.

A nagy jelentőségű 313. június 13-án napvilágot látott edictum, nevével ellentétben, nem Milánóban keletkezett, hanem Nicomedia kisázsiai városban, Licinius császár székhelyén. A keresztény hívek mámorosan élvezték a szabadságot, és a római polgártársakkal való egyenrangúságot. A keresztény hit a bevett vallások törvényekkel körülírt és védett státusára emelkedett. A megtérők száma rohamosan nőtt. Többé nem kellett titokban, katakombák mélyén vagy magánházakban gyülekezni, hanem lehettek templomaik, ahol elegendő tér állt a papság és a hívek rendelkezésére. A vértanúk sírja fölé – de most már a felszínen! – kisebb-nagyobb memoria vagy martyrium nevű épületeket emeltek, hogy azok őrizzék az elődök emlékét, akik Krisztusért vérüket ontották. Szent Péter sírja fölé maga a császár, Nagy Constantinus emeltetett bazilikát. A már eddig is gyülekezőhelyként szolgáló magánházakat átépítették templomokká, sőt a császártól kapott csarnokok sokasága is keresztény templommá lett. S ha még ez sem volt elég, a rohamosan csökkenő látogatottságú pogány templomok némelyikét is elfoglalták a keresztények, majd gondos és hosszas megtisztító jellegű imádságok és rítusok után saját szentélyükké alakították át. Jeruzsálemben és a többi szent helyen a császár édesanyja, Szent Ilona állíttatott templomokat, hogy a zarándokok kellemesebben érezzék magukat a márvánnyal, arannyal ékesített bazilikákban. Néhány évtized alatt keresztény templomok sokasága lepte el az egész birodalmat, hitjelöltek seregei készültek egy-két éven át a keresztségre, hogy a nagy ünnepek során már teljes jogú tagjai lehessenek a keresztény közösségeknek. A hívek örömét tovább fokozta, hogy a császár 321-es rendeletében biztosította a keresztények ünnepnapjának, a vasárnapnak a munkaszüneti jellegét. Amikor pedig Nagy Konstatinusz megtiltotta a kivégzések egyik módozatát, a keresztre feszítést, valamint a véres cirkuszi játékokat, az újszülöttek kitevését és meg- gyilkolását, a velük való kereskedelmet, az ágyasságot meg a rabszolgák gyilkolását, a keresztény erkölcs törvényeit juttatta érvényre a birodalmi törvényekben.

Az I. (Nagy) Constantinus által kiadott milánói edictum, amelyben azáltal, hogy a birodalom népei számára vallásszabadságot biztosított, lényegében megnyitotta a kaput a kereszténység államvallássá válásához. A nyílt üldözések megszűnése a gyakorlatban hamar az állam és a keresztény egyház egyre szorosabb kapcsolatát, lényegében összefonódását, szimbiózisát idézte elő. Az állam gyakorlatilag az egyház rendelkezésére bocsátotta hatalmi apparátusát, fegyveres erejét, az egyház pedig lelki, szakrális funkcióit az állam érdekeinek érvényesítése szolgálatába állította.

A két szféra összefonódása szükségszerűen hozzájárul az ideologizált egység-elképzelések, és így az azokat veszélyeztető közösségek destruktivitását hangoztató nézetek átalakulásához és megszaporodásához. (Állam és egyház történelmi összefonódását egyébként a történetírás legtöbb irányzata – beleértve általában a katolikus történetírást is – elismeri, tényként kezeli.)

Az állam oldaláról Constantinus minden bizonnyal a keresztény egyházban látta a roskadozó birodalom egységét újraötvöző egyik tényezőt. Fontos azonban, hogy az uralkodói óhajt kifejező egységet már a kereszténység látványos szerepváltása sem hozhatta létre (nyilván nem a destruktív közösségek megléte miatt): 395-ben végleg két részre szakadt. Tanulságos azonban állam és egyház összefonódásának az utóbbira gyakorolt hatását is az egység szempontjából megvizsgálni.

Valamennyi felekezetnek, a zsidóságnak és kereszténységnek egyaránt fontos feladat, hogy hívei között egyetértés legyen. Ez azonban minden esetben a hívők szellemi egységének biztosítását jelenti, a Constantinusi fordulat nyomán pedig a keresztény egyházban előtérbe került, majd lényegében kizárólagossá vált a szervezeti egység hangsúlyozása. Vagyis a konzerváló erőt nem a hívők szellemi közössége, a hitbeli meggyőződésben és életvitelben megmutatkozó egysége jelentette, hanem a külsődleges ceremóniák, az egyházszervezet kiépítése, a hierarchia tekintély-megtartó erejébe vetett bizalom. Ekkor vette kezdetét az a felfogás is, miszerint az egyház tagja nem az, aki szívvel-lélekkel követi annak tanítását, hanem az, aki nyíltan nem utasítja el azt, illetve annak szervezetét, vezetőit. Ha ugyanis ez utóbbit megteszi, az egyház szemében a kívánatos keresztény „egység” bomlasztójává válik.

Utólagos értelmezések

Az utólagos interpretációk nem mentesek az ellentmondásoktól. Az 1897-ben kiadott RÉVAI NAGY LEXIKONA az alábbiakat írja:

„Általában minden kísérlet a kereszténység erőszakos elnyomására; különösen azonban a pogány-római államnak kísérletei a kereszténység első korában a keresztény hit megvallásának kiirtására. Ezek a kísérletek rövidebb és hosszabb szünetekkel, kisebb-nagyobb hevességgel, mintegy 300 esztendeig tartottak: Nero császártól (64) N. Konstantin milánói rendeletéig (313). Rendesen 10 nagy üldözést szokás számítani, elnevezve a következő császárokról: Nero, Domitianus, Trajanus, Marcus Aurelius, Sept. Severus, Maximinus, Decius, Valerianus, Aurelianus és Diocletianus (l. o.) Az üldözések okáról a következőket kell megjegyzenünk. A római állam, mely rendkívül türelmes volt az idegen vallásokkal szemben, amennyiben ezek isteneit egyszerűen fölvette a saját olympusába (dii adventicii), azért üldözte a keresztényeket, mert ezeknek minden más vallást feltétlenül tagadniok kellett. Ez állásponton, mivel a pogány vallás a római állammal össze volt forrva, természetszerüleg összeütközésbe kellett jönniök a törvényes formákkal, kivált a sacrilegium (szentségtörés) és a crimen laesae majestatis (felségsértés) címén, mert a bálványképeknek és a császárok numenjének áldozni vonakodtak. Hozzájárult ehhez a titkos gyülekezés tilalmának áthágása, amelyet az állam szigorúan büntetett. Továbbá a beteggyógyulásokat, ördögűzéseket és a keresztényeknek más csodás tetteit a pogány bírák bűbájosságnak (artes magicae) tekintették, ami szintén szigorú büntetéssel járt. Végül a kereszténység a római államtörvény szerint új és meg nem engedett vallás (religio nova et illicita) volt, miután Galeriusig és Konstantinig türelmességi edictum nem létezett. Decius császár előtt való időben egyszerüen rendőrileg (coercitio magistralis) v. büntetőjogi jelleggel bíró pör útján jártak el a keresztények ellen (vitás kérdés, vajon általános v. különleges törvények alapján üldözték-e őket?). Decius császárral (249-51) kezdődött a kereszténységnek rendszeres és véres megsemmisítési kísérlete, amelyből azonban végtére is győzelmesen került ki.

1893 és 1897 között 16 kötetben megjelent Pallas Nagy Lexikona szerint az adománylevél hamisítvány.

„Donatio Constantini (lat.) a. m. Konstántin császár adományozása; koholt oklevél, melyben Nagy Konstantin római császár I. Szilveszter pápának, ki őt a keresztség által testi bajaiból kigyógyította, császári hatalmat és kiváltságokat, továbbá elismerve a legfőbb egyházi hatalmat, Róma, egész Olaszország és a szigetek feletti uralmat adományozta. Ezt a hamis okiratot az egész középkor igaznak tartotta és a pápák többször hivatkoztak rá a világi fejedelmekkel folytatott küzdelmeikben. Néhány legista ugyan már előbb is kételkedett az adományozás hiteles voltán, de csak a középkor végén mutatta ki Valla Lőrinc: De falso credita et ementita Constantini donatione declaratio c. iratában, hogy ez a fontos oklevél koholt mű. Újabb időben már meg sem kísérelték a donatio Constantini hitelességét védelmezni. Mostanában már csak a következő kérdések fölött vitatkoznak: Ki követte el a csalást? Mikor és hol készült a koholmány? Miféle célból csinálták? Ezekkel a kérdésekkel rengeteg irodalom foglalkozik. Azt a nézetet, hogy maga I. Hadrián vagy I. Pál, avagy közvetlen környezetük készítette az oklevelet, most teljesen elejtették. Annyi azonban fölöttébb valószínű, hogy egy, a pápai kancellária köréhez közel álló egyéniségben kell a szerzőt keresni. Az a lehetőség, hogy a D. nem egy, hanem több kéz műve és nem egyszerre készült, hanem részletenként, korán sincsen kizárva. Az időre nézve a legtöbben azt hiszik, hogy a D. a VIII. században készült. Vajon azonban már III. István pápa, Pippin kortársának korában (752-57), avagy I. Pál (757-67) és I. Hadrián (772-95) korában, az kétes. Sőt vannak, kik a IX. század kezdetére helyezik; igy Brunner H., (Das Constitutum Constantini. Festgabe für Gneist. Berlin 1888), ki IV. István idejéből (813-816) és Weiland (Zeitschirft für Kirch. Recht. 1888. 22 köt.), ki azt III. Leó pápa, Nagy Károly kortársának korából (795-816) vagy még későbbi időből (840-ig) származtatja. Ami a helyet illeti, újabban csak az egy Grauert vitatta, hogy a D. nem Rómában készült, hanem másutt (szerinte St. Denysben), a többi tudós ellenben egyhangúlag Rómából keltezi az oklevelet. - Vajon mi volt a koholmány célja? Némely kritikusok szerint nagyobbnak akarták a pápáknak különösen világi hatalmát feltüntetni, mint amilyen az első századokban volt és egyenrangúnak iparkodtak azt tenni a császári hatalommal; mások szerint a nyugati császárság legitimitását akarták kimutatni a görögökkel szemben. Továbbá Szilveszter bölcsességét és Konstantin bőkezűségét akarták dicsőíteni és utóbbit mint mintaképet odaállítani fejedelmi utódainak. Az a tan, hogy a császárokat csakis a pápák és csakis Rómában koronázhatják meg érvényesen, szintén hivatkozhatott az oklevélre.”

Mint ahogy ezt a fentiekben már említettem Constantinusnak a csata előtti éjszakán álmában, Eusebius szerint a csata délelőttjén megjelent a keresztény vallás szimbóluma, az ún. Krisztus monogram ezzel a körirattal: Tuto nika (gör. "ezzel győzz!"). Constantinus a csodás jelet isteni útmutatásnak fogta fel, azt katonáinak pajzsára rajzoltatta, s a csatában győzelmet aratott. A diadalt maga Constantinus is isteni segítségnek és éppen a keresztény isten támogatásának tulajdonította. A 324. évi hadjáratát már kifejezetten a kereszténység védelmének jelszavával vezette.

Tudományos magyarázat

Jens Ormo, svéd geológus szerint nem más történt, mint az, hogy Constantinus egy meteorit becsapódásának szemtanúja volt. A kutatócsapat ezt a feltevést arra alapozza, hogy megtalálták a meteorit becsapódásának a helyét - nem messze a csata helyszínétől. A kör alakú Sirente kráter Közép-Itáliában található. Minden jel arra mutat, hogy csak egy Földbe csapódó meteor okozhatta ezt a fajta geológiai elváltozást.

Radiokarbon vizsgálatokat is végeztek a helyszínen, amelynek eredménye alapján elmondható, hogy a becsapódás dátuma megegyezik a csata időpontjával. A kutatócsapat azt is kiszámolta a kráter kerületéből, hogy a becsapódás ereje felérhetett egy kisebbfajta atombomba hatásával. Így a meteorit földet érését kísérő látvány méltán ejthette ámulatba Constantinust.

Amennyiben valóban egybeesik a csata és a meteorit-becsapódás időpontja, úgy elgondolkodtató, hogy miként alakult volna a kereszténység sorsa a látomás nélkül. Vajon akkor is úgy döntött volna Constantinus a csata előtt, mint ahogy azt tette valójában?

Összefoglalás

A Római Birodalomban ellenérzésekkel viseltettek a keresztény vallással szemben. Ez az ellenérzés véres üldözésben csúcsosodott ki. Ez az üldözés egészen addig folyt, amíg Constantinus császárnak nem volt egy látomása. Ezt követően került sor a Donatio Constantini azaz a Nagy Constantinus adománylevelének a kiadására. Ez a 313-ban kiadott „Milánói Edictum” a keresztény vallást legalizálta. A keresztényeknek az alábbi jogokat biztosította:

  • December 25. általános ünnep lett
  • Vasárnap ünnepnappá lett nyilvánítva
  • Megszüntették a keresztre feszítéses kivégzést
  • Beszüntették a véres cirkuszi játékokat
  • Megtiltották az újszülöttek kitevését és meggyilkolását, a velük való kereskedelmet
  • Megszüntették az ágyasságot
  • Tilos lett a rabszolgák gyilkolása
  • Érvényre jutottak a keresztény erkölcs törvényei a birodalmi törvényekben

Végezetül I. Szilveszter pápáról

Szilveszter római születésű volt, s majdnem huszonkét évig, 314-től 335-ig volt pápa. Elődje, Miltiádész pápa alatt szabadult meg Róma Maxentius zsarnokságától, amikor Nagy Constantinus a Milviusi-hídnál legyőzte őt. Tanúk szólnak amellett, hogy Szilvesztert hitvallóként tisztelték, mivel az utolsó üldözésben, Diocletianus idejében állhatatosan megvallotta Krisztust. A felszabadulás első időszakában ugyanis az egész birodalom területén az volt a szokás, hogy olyan férfiakat választottak és szenteltek püspökké, akik az üldözés idején hitvallók voltak.

Szilveszter pápaságának egyik legfontosabb teendője volt az egyházi élet megszervezése Rómában. Maga a császár nem kedvelte Rómát, egész uralkodása alatt mindössze háromszor fordult meg benne, akkor is csak rövid időre.

De éppen e távollétnek köszönhető, hogy nem került sor a pápa és Constantinus között olyan összeütközésekre, amilyenekre - a császár azon öntudatából fakadóan, hogy ő felelős az Egyház belső békéjéért is - a keleti püspökök és Constantinus között sor került.

A római püspök primátusának érvényesülése szempontjából Szilveszter pápasága annyiban jelentős, hogy a két zsinatra, melyeket a császár hívott össze (314-ben a dél-franciaországi Arles-ban, 325-ben pedig Niceában), nem személyesen ment el, hanem képviselőt küldött. A történészek nem tudják pontosan megokolni, hogy a pápa maga miért maradt távol e zsinatokról. Azt mondják, lehetséges, hogy szokatlan volt a meghívás a zsinatra, amely eddig egyháztartományok gyűlése volt, most pedig a császár, mint politikai vezető az egész birodalom területéről hívta meg a püspököket. Szilveszter tehát óvatosságból nem ment el, s ezt okossága diktálta, mert ezzel gátat tudott vetni a császár befolyásának az Egyház belső ügyeire. Valószínűbb azonban a másik magyarázat: azért küldöttekkel képviseltette magát, mert az addigi gyakorlat szerint a zsinatokon mindig a zsinatnak helyt adó város püspöke elnökölt. Ő pedig mint Róma püspöke nem akart olyan helyzetbe kerülni, hogy Péter utódával szemben valaki más vezesse az Egyház egyetemes gyűlését. Az arles-i zsinatra azt az indokolást küldte a pápa, hogy nem hagyhatja el az Apostolok sírját. S ez így is maradt egészen a középkor végéig: a pápák személyesen nem vettek részt a Rómán kívüli zsinatokon. Az arles-i zsinat határozatait egy tiszteletteljes levél kíséretében megküldték Szilveszternek, igaz akkor még nem jóváhagyásért, hanem hogy az egész Egyháznak hirdesse ki a zsinati határozatokat.

Miltiádész pápa kapta a császártól az első nagy adományt, amellyel a Lateráni palotát a pápa rendelkezésére bocsátotta. A 313 októberére meghirdetett zsinat atyái - a császár kívánságára az újonnan jelentkező donatizmust vették vizsgálat alá, mivel ez az eretnekség Észak-Afrika egyházaiban súlyos nehézségeket okozott - már ebbe a palotába gyűlhettek össze. A nagy római templomok építéséről azonban már Szilveszter tárgyalt a császári építészekkel. Constantinus ugyanis elrendelte, hogy a Lateráni palota mellé építsenek egy nagy bazilikát, amely később a ,,Minden Templomok Anyja'' nevet kapta. A pápák egészen a 14. századig ebben a palotában éltek és innen gyakorolták pápai hatalmukat. Szilveszter évei alatt készült a Vatikáni-dombon a Szent Péter sírja fölötti bazilika. Szent Pál sírja fölé egy kisebb bazilikát kezdtek építeni az ostiai út mentén. A Laterántól nem messze pedig megkezdték a Szent Kereszt-bazilika építését, amely arra volt hivatva, hogy a jeruzsálemi szent helyek megjelenítője legyen Rómában.

Szilvesztertől semmi írott emlék nem maradt ránk. Zsinatról sem tudunk, amit Rómában tartott volna. A két követtől eltekintve nem avatkozott be a kibontakozó krisztológiai vitába, amelynek alapkérdése Krisztus istensége volt. A kérdést az alexandriai származású Arius pap vetette föl, és ötven éven át folyt a vita, főleg a keleti egyházban. A probléma - hogy mi módon lehet filozófiailag összeegyeztetni Jézus Krisztus istenségét azzal a tanítással, hogy csak egyetlen Isten van - az akkori római egyházat különösebben nem érintette. Komolyabban csak Szilveszter utódai avatkoztak be a vitába.

Száz esztendővel Szilveszter halála után hozzáfogtak ahhoz, hogy a történeti források hallgatását pótolják a pápa és a császár kapcsolatára nézve. Nem tudták elviselni, hogy semmi komoly adat nincs arról, milyen viszonyban volt egymással a két fő. A kérdés annál égetőbb volt, mert Konstantinápoly azzal az igénnyel lépett föl, hogy politikai súlya miatt - és mert Nagy Constantinust a város főtemplomában temették el - a keleti egyház pátriárkai székhelyei között elsőbbséget kapjon. Ezért legendát költöttek, amely szerint Constantinus Rómában székelt és szoros kapcsolatban állt Szilveszterrel, holott valószínűleg szót sem váltottak egymással, talán csak messziről látta Szilveszter a városba látogató császárt. Ez a ,,helyesbítés'' a mai történettudomány szemében hamisítás, de a minősítés semmit nem változtat azon a tényen, hogy a legenda az egész középkoron át lényegesen befolyásolta az Egyház és a birodalom kapcsolatát.

A szerény Szilveszter pápa alakja a legendák fényében világtörténelmileg egyedülálló jelentőségű, mert ő volt az a pápa, aki Nagy Konstantinusszal együtt történelmet formált.

Marcus Aurelius császár (161-180) nagy lovas szobra, amely a római Capitoliumon ma is csodálatot kelt a szemlélőben, akkoriban a Lateráni palota mellett állt. Ebből később arra következtettek, hogy nyilván Constantinust ábrázolja, és csak ennek volt köszönhető, hogy a későbbi korokban nem olvasztották be! A legenda ugyanis elmondja - természetesen ennek sincs történeti hitele -, hogy a császárt Szilveszter gyógyította meg súlyos betegségéből, majd meg is keresztelte. A császár hálából nagy ajándékokkal halmozta el az Egyházat.

E legenda magvának rendkívül nagy hatása volt az egyházi állam, illetve a birodalom és a pápaság középkori kapcsolatának alakulására.

A legendában ugyanis az áll, hogy Constantinus törvényt alkotott, melynek értelmében ,,az egész földkerekség papjainak a római püspök ugyanúgy feje, ahogyan az összes hivatalnokok feje a császár''. A legenda késői ábrázolása a Vatikáni Múzeum Constantinus-termében látható, és mutatja a későbbi korok elképzelését Constantinus megtéréséről és ennek egyháztörténelmi jelentőségéről. Mindez egész másként zajlott le, mint ahogy a képek mesélik.

Szilveszter pápa még Constantinus császár előtt, 335. december 30-án halt meg. A Via Salaria mentén, a Priscilla-katakombában temették el. Ünnepét az 5. század óta általánosan megülik.

Kuti László