Fizetésképtelenség fogalma   

A rendszerváltást követően Magyarországon, a magántulajdonon alapuló piacgazdaság kialakulása kezdődött meg. A 90-es évek első éveiben azonban komoly gazdasági visszaesés következett be, aminek talán nem is annyira a pénzügyi, inkább a költségvetési politika volt az oka. Erősödött a monetáris politika recessziós hatása is. Sok vállalat eladósodott, a tartozások hatalmas mértékben felduzzadtak. Az eladás csökkent, inkább saját készletre termeltek, nem bocsátottak el dolgozókat, ami szintén hozzájárult a tartozások emelkedéséhez és a fizetésképtelenség növekedéséhez. A vállalati fizetésképtelenség lerontotta a kereskedelmi bankok betét- és hitelállományának viszonyát is, és meglehetősen megemelte a hitelfelvétel költségeit. Erre, valamint az eladósodott vállalatok hitellehetőségeinek beszűkülését figyelembe véve, úgy vélem, hogy nem túlzás a hitelpiac összeroppanásáról beszélni. A nagy külföldi eladósodás rontotta mind a fizetési, mind a költségvetési mérleget. Ebből egyenesen következett, hogy a modern technika importja is akadályozva volt. 1992-ben új csődtörvény lépett hatályba Magyarországon, az 1991. évi XLIX. törvény, amely a csődeljárást és a felszámolási eljárást szabályozta. Ennek előírásai szerint bármely vállalatnak (a bankokat leszámítva) meg kellett indítania saját maga ellen a csődeljárást, ha 90 napig nem tudott eleget tenni egy fizetési kötelezettségének. Amennyiben a hitelezők egyhangúan elfogadják a vállalat által kidolgozott programot a fizetőképesség helyreállítására, akkor a vállalat 90 napi haladékot (moratórium) kapott a pénzügyi átszervezésre. Ha a hitelezők nem jutottak egyezségre, vagy nem sikerült végrehajtani a pénzügyi átszervezést, a vállalat a felszámolás sorsára jutott. A törvény hatására tömegesen indultak csődeljárások.

A statisztikai adatok alapján 1992 áprilisa és szeptembere között, a csődöt jelentett vállalatok a GDP egynegyedét és az export 35 százalékát adták, s a teljes munkaerő állomány 18 százalékát foglalkoztatták Az 1992-ben csődöt jelentett vállalatok nagyrészt Kft-k voltak (44,8 %), de. a csődhullám érintette az állami vállalatokat is (12,8 %). A 300 főnél többet foglalkoztató cégek 11,85 %-a jelentett csődöt, az 51 és 300 fő közötti létszámú cégeknél 11,1 %-os volt ez az arány. A csődtörvény előírásai túlzóan szigorúak voltak; ezt a véleményt hangoztatták a kérdéssel foglalkozó 1992. októberi budapesti konferenciára meghívott külföldi szakértők is. A csődtörvény első jelentősebb módosítására 1993-ban került sor. [1993. évi LXXXI. tv.] Ez a törvény teljes egészében újraszabályozta a csődeljárást, ennek keretében megszüntette a kötelező öncsődöt, valamint a hitelezők hozzájárulásától tette függővé a moratórium megadását. A felszámolási eljárásból elsősorban azokat a hibákat küszöbölte ki, amelyek lassították, megnehezítették az eljárás lefolytatását. Fontos kérdés, hogy az adós vagyonát védeni kell a kérelem beérkezésétől annak elbírálásáig, illetve a határozathozataltól a jogorvoslati időszak alatt. (fellebbezési határidő, esetleges másodfokú eljárás, közzétételig tartó idő). Az EU 1346/2000/EK rendelete egy részében hatályba lépett 2004. május 1-től, másik része tekintetében a rendelet lehetővé teszi az országonkénti eltérő rendelkezéseket. Ehhez képest ki kell dolgozni, hogy melyek azok a rendelkezések, amelyek azonnal hatályosulnak, tehát ettől eltérni nem lehet, s melyek azok, amelyekben választási, vagy eltérési lehetőséget biztosít a rendelet. Ugyanakkor foglalkozni kell a nem uniós országok magyarországi vagyonával kapcsolatos fizetésképtelenségi eljárások kérdésével is, valamint a kialakult gyakorlatban fellelhető ellentmondásokkal.

Jelenleg a hitelező igényének a jogalapját és összegszerűségét nemperes eljárásban dönti el a bíróság, általában meghallgatás nélkül, holott az Alkotmánybíróság 26/1990.(XI.8.) AB határozatában kifejtette, hogy az anyagi jogok peres úton történő érvényesítése során a nyilvános tárgyaláson történő elbírálás állampolgári jog. Problémás a fizetésképtelenségi szakértő által el nem fogadott igények eldöntésének a módja, a hitelezők követelésének egymás általi vitathatósága és annak módja, valamint a speciális bíróságokhoz (munkaügy, közigazgatás) tartozó ügyek elbírálásának módja és helye. A törvény a hitelezőknek és a választmánynak is szűk lehetőséget biztosít az eljárások ellenőrzésére, szükséges átgondolni, hogy lehetséges-e, indokolt-e döntési jogokat, illetve szélesebb ellenőrzési jogosítványokat telepíteni a hitelezőkhöz. Szükségesnek mutatkozik a jelenlegi rendszer egyszerűsítése, továbbá eldöntendő - a Ptk. újraszabályozásával és az uniós irányelvekkel összhangban -, hogy mi tartozik a csődvagyonba (mert pl. ha a zálogtárgy a vagyon része, akkor azt el kell helyezni a kielégítési sorrendben). Ezen túlmenően egyértelművé kell tenni a felszámolási költségeket, azok megkérdőjelezhetőségét. át kell tekinteni a jelenlegi szabályokat és az EU erre vonatkozó rendeleteit, irányelveit, stb, ideértve azokat is, amelyek a munkáltatói jogutódlással kapcsolatban rendelkeznek a munkavállalók jogairól, s ennek ismeretében kell eldönteni, hogy milyen jogosítványaik lehetnek a munkavállalóknak (esetleg részt vehetnek a hitelezői választmányban), milyen kötelezettségei vannak az államnak a munkavállalókkal kapcsolatban (bérgarancia). Megvizsgálandó a vezetői felelősség kérdése a nem kellő időben kezdeményezett csődeljárásért (wrongful trading), illetve a háttérből irányító személyek felelősségének a kérdése (árnyékdirektor), valamint az eltűnt, stb. cégek vezetőinek felelőssége.

Mindenképpen említésre méltó, hogy 2016 év elejére a statisztikai adatok alapján az ausztriai és a németországi cégek száma 15%-kal csökkent Magyarországon. Az okok kézenfekvőek, ugyanis a stabil pénzügyi háttérrel rendelkező cégek, stabil pénzügyi háttérrel rendelkező országokban működnek szívesen, a mai magyar környezet ennek az elvárásnak nem kedvez.

Tovább vizsgálva a statisztikai adatokat megállapíthatjuk, hogy Magyarországon az Ukrajnai vállalkozások száma hozzávetőlegesen 40%-kal nőtt. Jelenleg Ukrajnához köthető cégek száma 13.052. A kérdés, hogy ezen cégek végeznek-e valóságos gazdasági tevékenységet vagy csak "cégtemetők".

Problémát jelenthet, hogy az iratok nagy része nem kerül a felszámoló kezébe, mert az adós vezetése nem adja azt át a felszámolónak, ezért munkaügyi és egyéb iratok is eltűnnek, megsemmisülnek. Ezzel kapcsolatos felelősségi szabályokat kell megvizsgálni. (Rendőrségi gyakorlatból ismert: "feltörték az autómat és elvitték az összes cégiratot") Kérdés, hogy szükség van-e az iratok eredetben történő őrzésére, vagy megoldható más - digitális - technikával való őrzése, mely sokkal olcsóbb lenne a felek részére, illetve kiszűrhető-e a dupla őrzés (pl. mérlegek cégbíróságon és cégnél is történő őrzése). A cégbírósági iratok teljessé tétele érdekében indokolt lehet kötelezővé tenni a fizetésképtelenségi eljárásokban készített mérlegek leadását a cégbíróságra (a csődbíróság általi elfogadás után). Szükségesnek mutatkozik annak a feltérképezése, hogy a jelenleg hatályos csődbűntett törvényi tényállásának az elemei milyen feltételek esetén valósultak meg, s milyen módon mentesülnek a büntetőjogi felelősség alól a vezetők. A nyomozóhatóságok zömében az adminisztrációs csődbüntettben nyomoznak (un. 5-ös csőd). Probléma továbbá, hogy az új ügyvezető fellelhetetlen, s így az esetlegesen meglévő vagyon is, az eladó volt ügyvezető pedig igazolja, hogy ő szabályosan értékesített. Szükségesnek mutatkozik egy olyan rendszer kidolgozása, mely átláthatóvá teszi a hitelezők számára az eljárás alatti vagyonmozgásokat, az elképzelt eljárási rendhez igazodó elszámolási rend és nyomtatványi formák kialakítása az adójogszabályoknak az elképzelt eljárási rendhez való igazítása, és egyéb adójogi, számviteli kérdések megválaszolása. Az új csődtörvény egyik legfontosabb koncepcionális kérdése a fizetésképtelenség, amely az egész eljárás kiindulópontját képezi, s az ezzel kapcsolatban elfogadott koncepció kihat a törvény egészére. A fizetésképtelenség értelmezéséhez felvetődnek alapvető kérdések: A fizetésképtelenségi okok meghatározásán keresztül a gazdasági értelemben vett fizetésképtelen cégek felszámolása képezze az eljárás célját, ebből következően a bíróság a fizetésképtelenségi okok vizsgálatán keresztül érdemben vizsgálja-e az adós gazdasági helyzetét ? Le kell e folytatni az eljárást (fizetésképtelenség elrendelése, csődnyitás), ha az adós cég vagyontalan, vagy olyan minimális vagyonnal rendelkezik, hogy az a felszámolás várható költségeit sem fedezi? Ezek a kérdések egymással szorosan összefüggenek és a rájuk adott válasz alapvetően határozhatja meg a jövőbeni szabályozás és gyakorlat irányát.

A fizetésképtelenségi okok megfogalmazásakor fontos szempont, hogy az elbírálás viszonylag egyszerű legyen, lehetőleg ne igényeljen a bíróktól speciális gazdasági ismereteket és az eljárásba szakértőt se kelljen bevonni. Korábban az 1986. évi 11. tvr. szerint (melyet az 1991. évi IL. törvény 84. § a) pontja hatályon kívül helyezett) az adós akkor minősült fizetésképtelennek, amikor:

  • Tartozásai meghaladják a vagyonát
  • A vele szemben támasztott követelések végrehajtás eredménytelen volt
  • Fizetéseit megszüntette

Utólag nézve azonban ebből azért nem vonható le mélyebb következtetés, mert abban az időszakban a fizetésképtelenség még tabunak számított, így maguk a szakértői szervezetek is vonakodtak attól, hogy egy állami vállalat, illetve szövetkezet vonatkozásában kimondják annak a fizetésképtelenségét. Másrészről szakértőként a hagyományos szakértői szervezetek, így az Igazságügyi Könyvszakértői Intézet került kijelölésre, amelynek az új feladattal kapcsolatban nem volt kialakult szakmai álláspontja, hiányzott a fizetésképtelenség vizsgálatának a módszertana, amely mentén a vizsgálat viszonylag gyorsan, objektív szempontok szerint elvégezhető lett volna. Mindezek alapján megállapítható, hogy az eljárások elhúzódásától való félelem szülte végül azt a fajta megközelítést, amely lényegében - kisebb módosításokkal - a mai napig a fizetésképtelenség vizsgálatának, illetve megállapításának az alapját képezi. A felszámolásról szóló tvr. hatályba lépését követő bírósági eljárások tapasztalatai azt bizonyították, hogy a fizetésképtelenségnek ez a fajta megközelítése bizonytalanná tette a bírói gyakorlatot és az eljárást is jelentősen lelassította. A 1991. évi IL. tv. eredeti szövege szerint tehát fizetésképtelennek az az adós minősül, amely: Az elismert tartozását, a lejáratot követő 60 napon belül nem egyenlített ki, vagy Amely a hitelező fizetési felszólítására a lejárt tartozást 30 napon belül nem egyenlítette ki anélkül, hogy azt érdemben vitatta, vagy annak elfogadható okáról, akadályáról a hitelezőt tájékoztatta volna vagy Amellyel szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt vagy Amely a csődeljárás során kötött egyezségben vállalt kötelezettségét nem teljesítette. A törvény 27. szakasz /1/ bekezdés b.) pontja a fenti sort még kiegészítette azzal, hogy szintén meg kellett állapítani a fizetésképtelenséget, ha az adós kérelmére a bíróság által a tartozás kiegyenlítésére engedélyezett - legfeljebb 30 napos - határidő eredménytelenül telt el. A Cstv. első novellája az 1993. évi LXXXI. törvény valamelyest átfogalmazta a fizetésképtelenség fogalmát, de az alap koncepció nem változott. A Cstv. 25. szakaszának (2) bekezdése szerint a bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha a.) nem vitatott, vagy elismert tartozását az esedékességet követő 60 napon belül nem egyenlítette ki vagy b.) a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt vagy c.) a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette.

A törvény hatályba lépését követő első időszakban még élt az az elképzelés, hogy ha az adós egy tartozást nem vitat, és ennek ellenére nem fizet, akkor ennek oka az adós tényleges fizetésképtelensége lehet. Az I. fokú bíróság gyakorlatában ekkor még ugyanis egyértelmű volt az az álláspont, hogy a követelés vitatására az eljárás során még lehetőség van, ezért ilyenkor nem lehet a fizetésképtelenséget megállapítani. Ha a felszámolni kért gazdálkodó szervezet - miután a bíróság közölte feléje, hogy egy vagy több hitelező, megjelölve a tartozás összegét, jogcímét, esedékességét, vele szemben felszámolási eljárást kezdeményezett - olyan tényre, körülményre hivatkozik, vitatva a kérelem megalapozottságát, amelynek megvizsgálása túl mutat a bíróság hatáskörén. A bíróság a fizetésképtelenséget nem állapíthatja meg., de ha a gazdálkodó szervezet a kiértesítésre reagált és kéri a kérelem elutasítását, annak konkrét indokait megjelölve, a bíróság csupán a becsatolt iratokra hivatkozással - kizárva a vitatás lehetőségét - a fizetésképtelenséget nem állapíthatja meg. Bárhogy is kerültek megfogalmazásra a fizetésképtelenségi okok az I. fokú bírói gyakorlatban a mérlegelésnél zsinórmértékűl szolgált az az alapvető tény, hogy az a gazdálkodó szervezet tekintendő fizetésképtelennek, amely nem azért nem fizet a hitelezőjének, mert nem akar, hanem azért, mert nem tud. A felsorolt feltételek csupán meghatározzák ennek a ténynek az ismérveit és ennek az ismérvnek a fennállását kell a hitelezőnek bizonyítani. A fizetésképtelenséggel kapcsolatos szabályozás mögött rejlő koncepció ellentmondásai 1995-től éleződtek ki. 1995-től kezdődően ugyanis a Legfelsőbb Bíróság azt a következetes gyakorlatot alakította ki, hogy a felszámolási eljárás megindítását követően (vagy felszámolási kérelemnek az adós által kézhezvételét követően) a hitelezői követelést már nem is lehet vitatni, azaz adós fizetésképtelenségét meg kell állapítani. A felszámolási eljárás jellegéből fakadóan a felszámolási eljárást kezdeményező kérelem benyújtását követően a védekezés terjedelme csupán a tartozás valamilyen okból történt megszűnésére vonatkozhat.

A hatályos jog ilyen megközelítése alkotmányossági kérdéseket is felvet. Joggal merült fel ugyanis a kérdés, hogy biztosított-e a vállalkozásoknak az alkotmányban biztosított tulajdoni védelme egy olyan csődjogi szabályozás mellett, amely szerint bármely gazdálkodó szervezetet fel lehet számolni, ha egy vélt, vagy valós követelést, a felszámolási eljárás megindítását megelőzően nem vitatott, és hogy a felszámolásnak önmagában nem akadálya a követelés megalapozatlan volta, illetve az, hogy a gazdálkodó szervezet működő képes. A Cstv. szabályozásának az évek során egyre több dogmatikai ellentmondása is a felszínre került: a.) A szabályozásból következően az eljárásban nem az adós vagyoni helyzete képezi a vizsgálat tárgyát, hanem az, hogy az adós az eljárást kezdeményező hitelező által követelt összeget kifizetett-e vagy sem. Kezdetben a bíróságok az újabb hitelezők által előterjesztett kérelmeket vagy utóiratként kezelték, vagy azokat önálló számon iktatták, de utóbb egyesítették a korábban indult ügyhöz. Ez a gyakorlat sok esetben az eljárások elhúzódásához vezetett, mivel hitelezőként kellett vizsgálni a fizetésképtelenségi okok fennállását. Ezt követően több megyei bíróság arra a gyakorlatra tért át, hogy az egyes hitelezői kérelmek folytán indult eljárásokat nem egyesítették, hanem azokat külön-külön folytatták. Ez viszont azt eredményezte, hogy az eljárások egy része még akkor is folyt, amikor már egy, vagy több ügyben a bíróság megállapította az adós fizetésképtelenségét, azonban a fizetésképtelenséget megállapító végzés, fellebbezés folytán nem emelkedett jogerőre. Emiatt ha valamelyik ügyben utóbb a fizetésképtelenséget megállapító végzés mégis jogerős lett, a többi ügyben az eljárást meg kellett szüntetni, illetve a II. fokú eljárásban az I. fokú határozat hatályon kívül helyezésére és az eljárás megszüntetésére, illetve újabb eljárásra került sor. A hitelezőnek a párhuzamosan folyó eljárásokról sokszor nem volt tudomásuk és így önhibájukon kívül kellett az eljárások költségeit fedezniük. b.) A gyakorlatban a mai napig nem egyértelmű, hogy a hitelezőnek a tartozás fennállását milyen mélységben kell valószínűsítenie, illetve, hogy a bíróság azt milyen mélységben vizsgálhatja.

A legfelsőbb bírósági gyakorlat a vizsgálat körét erősen leszűkítette, így több esetben fordult elő az az abszurd helyzet, hogy a kérelem alapján a bíróság az adós fizetésképtelenségét megállapította, de mivel utóbb a felszámoló a követelés alaposabb vizsgálata során annak jogosságát vitatta, a bíróság a követelést utóbb a felszámolás megindítását követően mégsem találta megalapozottnak. A szabályozás és a bírói gyakorlat következetlensége és ellentmondásossága még inkább felszínre került a beszámítási kifogás intézményével kapcsolatban. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis utóbb azt a gyakorlatot alakította ki, hogy ha a beszámítási kifogást az adós a felszámolás elrendelését követően terjeszti elő, azt a bíróság a felszámolási eljárás során bírálja el. A felszámolási eljárás lefolytatására irányuló kérelem benyújtása és a kérelem elbírálása közötti időszakban - a bírósági eljárás során - előterjesztett beszámítási kifogás megalapozottságáról a bíróságnak a fizetésképtelenség fennállásának vizsgálata során kell döntenie. (BH. 1996/3/276.) A beszámítási kifogásnak a felszámolási eljárás során történő érdemi elbírálása újabb alkotmányossági aggályokat vet fel. Itt ugyanis arról van szó, hogy a bíróság egy polgári jogi igényt bírál el nem peres eljárás keretében. A probléma lényegében ugyan az, mint az Cstv. 46.szakaszának (4) bekezdésével kapcsolatban, ahol a felszámoló bíróság a vitás hitelezői igényeket bírálja el nemperes eljárás keretében. Az Alkotmánybíróság 26/1990. (XI.08.) AB határozatában kifejtette, hogy a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikkéből és az Alkotmány 57. szakaszának (1) bekezdéséből következően az anyagi jogok peres úton történő érvényesítése során, a nyilvános tárgyaláson történő elbírálás állampolgári jog. Ezért a Pp. tárgyaláson kívül történő ügyintézése lehetőséget biztosító egyes korábbi rendelkezéseit megsemmisítette. Ha az alkotmány rendelkezéseit úgy értelmezzük, hogy az nem csak a tárgyalás, hanem maga az anyagi jogok peres úton történő érvényesítésére is alanyi jog, akkor nemcsak a Cstv. 47. szakaszának (4) bekezdése, hanem a 27. szakasza is az alkotmányba ütközik.

Mindezekből látható, hogy abban az esetben, ha a bíróság egy olyan követelés kapcsán állapítja meg az adós fizetésképtelenségét, amelynek a jogosságát lényegében nem is vizsgálhatja, akkor ez a tulajdonjoghoz való jogot sérti, ha pedig érdemi vizsgálatba megy bele egy nem peres eljárás keretében, akkor pedig a polgári igények tisztességes elbírálásához és a nyilvános tárgyaláshoz való jogot sérti. c.) Számos esetben fordult elő, hogy az adós a fizetésképtelenséget megállapító végzés jogerőre emelkedése után - akár jobb meggyőződése ellenére is - kifizette a megjelölt tartozást és a hitelezővel közösen kérte a eljárás megszüntetését. Egyrészről dogmatikailag a fizetésképtelenséget megállapító végzés jogerőre emelkedése után már nyilvánvalóan nincs lehetőség az eljárás megszüntetésére. Másrészről a szabályozás fonákját érezve a Legfelsőbb Bíróság, illetve a megyei bíróságok egy részre olyan gyakorlatot alakított ki, hogy az eljárást ilyen esetben megszüntette. A Legfelsőbb Bíróság több II. fokú határozatában is utalt arra, hogy a felszámolás közzétételéig az eljárás megszüntetésére lehetőség van. Amikor a Legfelsőbb Bíróságnak az a gyakorlata, amely szerint a felszámolási kérelem előterjesztését követően a tartozást nem lehet vitatni, átment a jogi köztudatba, akkor egy további nem kívánatos jelenség is egyre inkább teret nyert. A hitelezők egy jelentős része rájött, hogy a felszámolási kérelem előterjesztése kiváló és olcsó pénzbehajtási eszköz. Ezért emelkedett azon kérelmek száma, ahol a kérelmező valójában egyáltalán nem kívánta az adóst felszámolni, hiszen a felszámolási eljárás során a követelés nyilvánvalóan nem térült volna meg, csupán zsarolni kívánta az adóst, akinek nem volt más választása: a korábban a követelést nem vitatta, illetve a felszólításra nem reagált, akkor kénytelen volt fizetni a fizetésképtelenség megállapításának elkerülése érdekében. Ez a tendencia az országos statisztikai adatokban is megmutatkozott.

Az éve során a helyzet sanálatosan romlott. A kormányváltások nem hoztak eredményt, sőt folyamatos romlás következett be. Nézzük a statisztikai adatokat 2009. évtől!

Bírósági eljárások alakulása

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2009. évben

Befejezett csődeljárások száma 80
Felszámolási eljárások száma 25.724

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2010. évben

Befejezett csődeljárások száma 174
Felszámolási eljárások száma 29.169

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2011. évben

Befejezett csődeljárások száma 142
Felszámolási eljárások száma 29.175

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2012. évben

Befejezett csődeljárások száma 135
Felszámolási eljárások száma 29.357

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2013. évben

Befejezett csődeljárások száma 120
Felszámolási eljárások száma 30.999

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2014. évben

Befejezett csődeljárások száma 148
Felszámolási eljárások száma 25.818

Csődeljárások és felszámolási eljárások alakulása 2015. évben

Befejezett csődeljárások száma 78
Felszámolási eljárások száma 15.404

A fizetésképtelenség fogalmát a csődtörvény határozza meg, nincsen büntetőjogi fogalma. A csőd önmagában közgazdasági kategória, mely nem feltétlenül von maga után büntetőjogi következményeket, csak akkor, ha a fizetésképtelen adós olyan Btk-ban meghatározott cselekményeket követ el, mellyel hitelezői kielégítését részben vagy egészben meghiúsítja.

Azt, hogy az adós fizetésképtelennek minősül-e vagy sem, mindig a bíróság állapítja meg, tehát büntetőjogilag ténykérdés és nem jogkérdés. A Cstv. 27. szakasz (2) bekezdése szerint a bíróság az adós fizetésképtelenségét akkor állapítja meg, ha:

  • nem vitatott vagy elismert tartozását az esedékességet követő 60 napon belül nem egyenlítette ki, vagy
  • a vele szemben lefolytatott végrehajtás eredménytelen volt, vagy
  • a fizetési kötelezettségét a csődeljárásban kötött egyezség ellenére nem teljesítette.

Tehát az adós nem átmeneti likviditási gondokkal küzd, hanem komoly nehézségekbe ütközik a hitelezői követelések kielégítése számára.

A fizetésképtelenség nemcsak a bírósági megállapítás után következhet be, az elkövető akkor is felelősségre vonható, ha ténylegesen fizetésképtelen helyzetben volt a bíróság megállapítása előtt, és büntetőjogilag releváns magatartásokat követett el.

A fizetésképtelenség minden esetben kapcsolódik az adós gazdasági tevékenységéhez.

A csődtörvény átdolgozása, a kialakult gazdasági viszonyokhoz való igazítása határozottan időszerűvé vált.

2016. évben a statisztikai adatok alapján, több mint 10 ezer cég változtatott főtevékenységet, sőt a cégek 11 százalékánál történt tulajdonosváltás. Minden esetre elgondolkodtató, hogy mi a valóságos oka a változások gyakoriságának.

A székhelyváltások, az ügyvezető cserék, a tulajdonosváltások gyakoriak. Egyértelműen leszögezhetjük, hogy ezen változások a problémás cégekre jellemző leginkább!

Cikkünk teljesen politika mentes, de nem hallgathatjuk el a tényeket, melyek magukért beszélnek. Sajnálatosan a vállalkozások szempontjából, jelen időszak nem kifejezetten előnyös! Borzalmas anyagi terhek sújtják a cégeket, ennek ellenére a kormányzat pedig a politikai népszerűsége érdekében, fizetés emelésekre kényszeríti a vállalkozásokat, melyet nem tudnak megtermelni, vagy úgy tudnak megtermelni, hogy árakat emelnek, mely újabb teher az emberekre!


Kuti László