Jogállami rendőrség   

A rendőrség története

A rendőrség magyarországi történetének felvázolása nem könnyű feladat. Főként, ha mélyebb gyökerek irányába nyúlva, a rendőrséget és a csendőrséget együtt kezdjük közelebbről megvizsgálni. Persze a jövőjét még nehezebb előrevetíteni. Ennek a feladatnak a megoldásához, saját tapasztalataimra hagyatkozom, tekintettel arra, hogy több évtizedet töltöttem a rendőrség végrehajtó állományában, majd e rendvédelmi szervet országos aspektusból a 49/1995. kormányrendelettel létrehozott - a Belügyminisztérium szervezeti egységeként működő - szolgálat főosztályvezető-helyettesi, majd főosztályvezetői székéből vizsgálhattam. Talán ez egyfajta aspektusból feljogosít, hogy a mai magyar rendőrség jelenét szubjektív impressziók alapján megrajzoljam. Persze mielőtt belekezdenék nyílván vitára okot adó fejtegetésembe, térjünk vissza a történelemhez.

A történelmi áttekintéséhez számtalan útvonalon haladhatnánk. A rendelkezésre álló feljegyzések, tanulmányok és egyéb fellelhető írások áttanulmányozását követően felrajzolható egyfajta múlt, és álláspontom szerint, mindezek alapján elemezhető a jelen! Több általam nagyra értékelt tanulmány látott napvilágot professzionális szakemberek által. Néhány név, a teljesség igénye nélkül: Christián László, Ernyes Mihály és sokan mások. Úgy vélem, hogy ezen írások szakszerűek és alaposak. Én úgy gondolom azonban, hogy ebben az általam írt tanulmányban a saját szubjektív utamon haladok tovább.

Úgy vélem azonban, hogy még egy pillanatra, térjünk vissza a történelemhez. Szerintem a már rendőrinek nevezhető tevékenység az állammal egyidős, tekintettel arra, hogy az állam belső rendjének fenntartásához szükséges volt olyan fegyveres egység működtetésére, mely hatékonyan tudott fellépni szükség esetén. Ezen egységnek illetve tagjainak elnevezése a legkevésbé sem mondható egységesnek. A policáj, police szavak a görög eredetű politeia (szűkebb értelemben: állam, tágabb értelemben az állammal foglalkozó tudomány) szóból származnak. A szláv policija, és a német polizei a latin politia szóra vezethető vissza. Szent István megyerendszere a keresztény királyság első századában nagy megpróbáltatásnak volt kitéve. A polgárháború zűrzavaros viszonyai közt a megyei szerkezet csaknem felbomlott, a váruradalmak birtokállománya megfogyatkozott, úgyhogy már Kálmán királynak revízió alá kellett venni a korábbi, világiaknak, sőt egyháziaknak tett adományozásokat is. Ekkor a királyi hatalom a megerősített királyi birtokrendszer alapján helyreállt, a XII. században már 72 várispánság volt Magyarország területén. A megyerendszer fejlődését ebben a korban az egyházi rend hatalmi kibontakozása, a foglaló birtokos-nemzetségek és az adománybirtokosok utódainak egységes osztállyá való alakulása határozták meg. Az új birtokarisztokrácia kialakulásának kezdete, minden bizonnyal, erre a korra esik. Az adománybirtokos osztály fokozott erővel arra tört, hogy magánjogi függését közjogivá tegye. E királyi vármegyerendszer rendőri feladatait a katonákon kívül az úgynevezett csőszök, a börtönőrök, a kapusok végezték, akiket összefoglalóan őrnek neveztek

1232-ben a zalai szerviensek, Kehidán oklevélben elnyerik a szolgabíró választás jogát. Ezt az intézkedést azzal igazolták, hogy az állandóan távol lévő király képtelen védelmet biztosítani nekik, így kénytelenek saját jogaikat maguk megvédeni. Megyénként 2-2 szolgabírót választottak, amelyek közül az első a zalai szolgabíró volt. Ugyancsak Zalában volt az első alispán is Hertelendy György. Az alispáni és a szolgabírói tevékenységet részben rendőri tevékenységnek tekinthetjük. A városok rendőrparancsnoka a várkapitány volt. A poroszló (pristaldus) pedig a törvényszolga. A poroszló kézbesített idézéseket, elfogott bűnözőket.

Néhány tény! A török megszállás idején, a vilajetek élén álló beglerbégek, valamint a szandzsák - vilajeteket alkotó kisebb katonai- és közigazgatási egységek – élén álló szandzsákbégek felügyelték a rendőri munkát.

Általánosnak mondható a megyei rendfenntartók elnevezései közül, a pandúr. A nemesi származást kezdetben megkövetelő beosztás latin alakja a persecutor, ami üldözőt jelent. Irányításukat a csendbiztosok (persecutor comissarius) végezték, akiknek szintén nemesi származásúaknak kellett lenniük.

Szintén a megyei rendfenntartók körébe sorolható a zsandár, amit a francia "gendarme" szó kiejtésének felel meg és valójában csendőrt jelent. A Csendőrség működésének kettő jól elválasztható szakasza különböztethető meg. A zsandár szóhoz köthető első szakasz 1849-től 1867-ig és a már csendőrségként említhető második 1881-től 1945-ig. A XV. századi Franciaországból származott csendőrség kezdetben katonai-rendőri tevékenységet végzett, majd a háborúskodások enyhültével már polgári-rendőri feladatokat is ellátott. A csendőr kifejezés 1834 körül keletkezhetett, vélelmezhetően Erdélyben.

Parancsnokság száma és székhelye magyar német román szlovák szerb egyéb összes
I. sz. Kolozsvár 523 152 157 4 1 3 840
II. sz. Szeged 466 178 61 15 55 4 779
III. sz. Budapest 753 57 24 10 1 7 852
IV. sz. Kassa 734 66 32 68 2 13 915
V. sz. Pozsony 404 126 52 171 3 756
VI. sz. Székesfehérvár 537 85 19 18 8 18 685
Összesen: 3417 664 345 286 67 48 4827


A táblázat adatai alapján megállapítható, hogy a legénységen belül a magyar anyanyelvűek aránya messze meghaladta a magyarság országon belüli számarányát. Míg a csendőrök között a magyarok aránya 70%, az összlakosságon belül ez a szám az 1880-as népszámlálás országos adatai szerint — Horvátországot és Fiumét nem számítva — 46,7%. A német nemzetiségnél nem található eltérés (13,7% és 13,6%), a román (7% és 17,5%) és szlovák (6% és 13,5%) nemzetiség viszont meglehetősen alulképviselt. Az erdélyi csendőrparancsnok állományában a magyar legénység aránya 62,3%, míg az itteni lakosság 30,2%-a magyar. A német nemzetiség aránya a csendőrök között szintén jelentősen meghaladja a lakosságon belüli számarányukat (18 és 10,1%), a románság pedig hihetetlenül alulreprezentált (18,6 és 56,8%).

Sajnos a későbbi időszakból nincs hasonló kimutatásunk. Csapó Csaba véleménye szerint a vizsgált időszakban a csendőrök között nemzetiségiek aránya csökkenő tendenciát mutat, ami több okkal magyarázható. A szolgálati nyelvet, a magyart, nem beszélők szinte az egész időszakban eleve ki voltak zárva a csendőrségi szolgálatból. Az 1880-as népszámlálási adatok szerint a németek között 20,2%, a szlovákoknál pedig 9,5% volt a magyarul is beszélők aránya, ez a szám a románoknál viszont csak 5,7%.

Csapó Csaba tanulmányában kifejti azt is, hogy a XIX. század utolsó évtizedében az elmagyarosodás a csendőrségen belül elsősorban a névváltoztatásban jelentkezett. 1895 első felében például 37 csendőr magyarosította meg a nevét, így büszkén jegyezhették meg, hogy “foglalkozásra nézve a csendőrök tűnnek ki leginkább a névmagyarosításban, ami nemcsak jó ízlésre mutat, hanem hazafias testületi szellemre is.” Ez azonban nem jelenti azt, hogy a különböző nemzetiségű csendőrök között ellentétek, vagy bármiféle összeütközések alakultak volna ki. Egy visszaemlékezés szerint: “mindenkit aszerint becsült meg a testület, amennyit ért s hogy magyar volt-e vagy román, az mellékes volt”. Figyelemre méltó Csapó Csaba következtetése, mely szerint a nemzetiségi kérdés a csendőrség oldaláról nem mint politikum — vagy nemcsak mint politikum — jelent meg, hanem elsősorban mint közbiztonsági probléma. Számtalan esetben bebizonyosodott, hogy a csendőrség a nemzetiségi problémán felül tudott emelkedni. Ez leginkább a testület irányítóira volt igaz, de a mindennapok eseményei is ezt igazolták. Sáros vármegye felterjesztésére például a belügyminiszter 1882-ben hozzájárult, hogy a megyéből olyanok is belépjenek a csendőrségbe, akik magyarul nem is beszélnek, egy éven belül azonban kötelesek voltak a szolgálati nyelvet megtanulni. Nemzetiségi vidékeken a csendőrséghez való belépés feltétele volt az ott élő nemzetiség nyelvének ismerete, ami nélkül a szolgálat eredményes ellátása elképzelhetetlen volt. Az esetleges nemzetiségi összecsapások elleni fellépés sem volt keményebb, mintha egy egyszerű kocsmai verekedéshez kellett kivonulniuk, vagy ha egy képviselő megválasztása nem felelt meg a falu ízlésének. Ha a csendőrök úgy ítélték meg, hogy az események ellenőrizhetetlenné váltak, habozás nélkül a tömegbe lőttek. A népnek pedig megmaradt a “ius murmurandi”, a morgás joga.

Mindez a 19. század második felében hangjukat egyre inkább hallató nemzetiségek számára természetesen egészen másként festett. A csendőrség ugyanis az õ szemszögükből annak a magyar(!) államnak a képviseletét és azoknak a magyar (!) törvényeknek a betartatását jelentette, amelyek “nem minden szempontból” segítették elő nemzeti-nemzetiségi létük fennmaradását, kultúrájuk fejlődését. Egy esetleges fellépés velük szemben így — okkal vagy ok nélkül — nem csupán a csendőrökkel, hanem általában a rendszerrel, a magyarokkal szembeni gyűlöletet is fokozta. Érhető, hogy az általuk elnyomónak tekintett szervezet működésében semmilyen szerepet nem kívántak játszani. Az mindenesetre tény, hogy a XIX. században az erősen romlott a közbiztonság. E probléma megoldására született meg a közbiztonsági szolgálat szervezéséről szóló, Corpus Iuris Hungarici részét képező 1881. évi III. tc. E törvénycikk mondta ki 1. §-ában, hogy „a közbiztonsági szolgálat ellátására katonailag szervezett magyar kir. csendőrség állittatik fel.”

A törvénycikk Magyarországot 6 csendőrkerületre osztotta fel. Most tekintsük át azokat a törvényeket melyek a rendőrség és a csendőrséggel kapcsolatos ügyeket szabályozzák. 1881. évi XXI. törvénycikk létrehozta Budapest-fővárosi rendőrségét. Az 1889. évi XLVI. törvénycikk kiterjesztette a Budapest-fővárosi rendőrség hatáskörét Új-Pest és Rákospalota községek területére is. Az 1893. évi XXXVI. törvénycikk pedig a csendőrtiszti állomány kiegészítéséről szól. Az 1899. évi XXIX. törvénycikk a budapesti m. kir. csendőrség egy részének elhelyezése céljából létesítendő laktanya és lovarda építési költségeinek fedezéséről tartalmaz szabályozást. Az 1993. évi VIII. törvénycikk létrehozta a határrendőrséget. Az 1912 évi LX. törvénycikk kiterjesztette Budapest-fővárosi rendőrség hatáskörét Erzsébetfalva, Kispest és Pestszenlőrinc községek területére is. 1914. évi XXII. törvénycikk a budapesti m. kir. államrendőrség főkapitánysági hivatalainak kibővítéséhez szükséges ingatlanok megszerzéséről szól. Az 1916. évi XXXVII. törvénycikk a fiumei m. kir. állami rendőrségről rendelkezik. Az 1916. évi XXXVIII. törvénycikk kiterjesztette a Budapest székesfővárosi m. kir. államrendőrség hatáskörét Csepel község területére. Az 1922. évi VII. törvénycikk a magyar királyi állami rendőrség és a magyar királyi csendőrség létszámának, kiegészítési módjainak és felfegyverzésének megállapításáról szól. Az 1932. évi XIII. törvénycikk a m. kir. rendőrség fegyverhasználati jogáról tartalmaz rendelkezéseket. Az 1936. évi VIII. törvénycikk a rendőrlegénységi és csendőrlegénységi betegsegélyezési alap létesítéséről szól. Az 1938. évi III. törvénycikk pedig a rendőri büntetőbíráskodás körébe utalt egyes kihágások tettenért elkövetőinek a helyszínen való megbírságolásáról rendelkezik. A rendőrség jelentősen megváltozott 1945. tavaszától, hiszen megalakult a politikai rendőrség. A kommunista rendszerek politikai rendőrsége az előbbiekhez képest több szervezeti-irányítási és „funkcionális” működési eltérést mutat. A második világháború utáni politikai rendőrség működési területének bővülése nem „saját maga által kivívott” kompetencia-kiterjesztés eredménye, hanem a rendszer felépítésének, működési logikájának következménye. A rendőrség feladatköre nagymértékben kibővült. A politikai rendőrségnek kiemelt feladat jutott a diktatúra kiszolgálásában valamint a különböző társadalmi réteg „lojalitásának fejlesztésében”.

Az 50-es évek hírhedté vált Péter Gábor, aki által vezetett politikai rendőrség a megfélemlítés érdekében semmilyen eszköz alkalmazásától nem riadt vissza. 1953-ban a belügyminisztérium és az ÁVH összevonásával egységes minisztériumot hoztak létre. Budapesten és a megyékben főosztályokat, a kapitányságok helyett osztályokat szerveztek. A főosztályok államvédelmi, rendőri, büntetés-végrehajtási, légoltalmi, tűzrendészeti, titkársági, személyzeti, anyagi - pénzügyi és híradó egységekből álltak. Az osztályok élére államvédelmi tisztek kerültek, a volt vezetők rendőri helyettesek lettek. A felügyeletet az Országos Rendőrkapitányság látta el. Ugyanebben az évben megkezdték a körzeti megbízotti szolgálat kialakítását, 1955-ben az önkéntes rendőri csoportok megszervezését. A rendőrségről szóló 1955. évi 22. törvényerejű rendelet, "magas szinten" fogalmazta meg a testület jogállását, hatáskörét, feladatait.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc alatt a rendőrségnek, illetőleg egyes tagjainak a magatartása nem volt mentes az ellentmondásoktól. Az állomány gyakran azt az instrukciót kapta, hogy "cselekedjen belátása szerint". A fővárosban a kisebb egységeket lefegyverezték. Vidéken igyekeztek a rendőri erőket összevonni, aminek következtében sok helység rendőr nélkül maradt. Ugyanakkor számtalan településen részt vettek a nemzetőrség felállításában, a személy- és vagyonvédelem megszervezésében. 1956. december elejére megszületett az Országos Rendőr-főkapitányság, melynek alárendeltségében működtek a budapesti és megyei rendőr-főkapitányságok, helyi szervként a rendőrkapitányságok. Az egységes rendőrség végezte ettől kezdve az állambiztonsági, a bűnüldöző és a többi rendőri tevékenységet. Az Államvédelmi Hatóság hatalma egyre csak nőtt. Nagy Imre kormányprogramja a szocialista törvényesség helyreállítása érdekében a Belügyminisztérium alá rendelte a politikai rendőrséget. 1955-ben, amikor Nagy Imrét félreállították, tettek még egy elvetélt kísérletet a politikai rendőrség önállóvá tételére. A politika rendőrsége esetében a működési síkok egymástól nem különíthetőek el mereven. Péter Gábor – fennmaradt feljegyzései, jelentései alapján – kezdettől arra törekedett, hogy közé és Rákosi Mátyás közé semmifajta közbenső vezetői szintet (személyt) ne iktassanak, teendőit illetően egyedül nevezett pártvezető tudja őt leginkább instruálni. Rákosi kezdettől fogva élt is a „kézivezérlés” eme formájával, szervezetileg azonban ez a szóban forgó történet egyik – köztes – kifutási pontja. A koalíciós időszakban Péter Gábor formálisan az államigazgatás szervezeti hierarchiájának egy közbenső (osztályvezetői) szintjén funkcionált – hasonló státusban volt Pálffy György a Katonapolitikai Osztály élén –, ezzel együtt vált (váltak) a pártfőtitkár közvetlen és bizalmas „munkatársává”. Péter Gábor a változott szerepre szánt szerv vezetőjeként lett státusát messze meghaladó fontosságú kegyenc.

A mai napig - az állambiztonság szervezete 16 évvel ezelőtti megszüntetése ellenére – még mindig borzolja a kedélyeket (főként a politikai pártokét) az egykori hírhedt szervezet működése, illetve ügynökei tevékenysége. Néhány gondolatot erről a nagy port kavart szervezetről. Az állambiztonság szervezetét hivatásos rendőri állományú, államilag fizetett munkatársak működtették. Ők szervezték a hálózatot, gyűjtötték és értékelték a hálózaton kívüli információkat, összehangolták az állambiztonsági rendszer különféle szereplőit, "operációkat" hajtottak végre, mindezzel teljesítették a rendszer politikai vezetőinek megrendeléseit. A központi állománylista Kiszely Gábor Állambiztonság (1956-1990) c., több kiadást megélt sikerkönyvében jelent meg. A Dunagate-botrány nyomán 1989-ben, "jogutód nélkül" felszámolták a III/III. Csoportfőnökséget. A Dunagate-botrányt Végvári József őrnagy robbantotta ki. Végvári fellépésére Horváth István akkori belügyminiszter 1990-ben, negbízta a BM akkori vizsgálati osztályvezetőjét, (Diczig István r. ezredest) hogy személyes megbízottjaként vizsgálja ki az ellenzéki politikusok akkor már törvénytelen megfigyeléséről és az állambiztonsági dokumentumok megsemmisítéséről szóló állításokat. A csendőrség történetének egyik leghitelesebb krónikása Csapó Csaba, aki a Történelmi Szemle 1997. 2. számában megjelent tanulmányában igyekezett feltárni az „előzményeket”. Az tény, hogy a XIX. század végének jellegzetes csendőrőrsei voltak. A Magyar Királyi Csendőrséget az 1881. évi III. tc. hívta életre, a II. tc.-kel pedig megállapították a legénység kiegészítésének módozatait. A személyi állomány a mai napig meghatározó jelentőséggel bír a „cég” működésében. Kicsit időzzünk el a fennmaradt iratok alapján, a csendőrnek alkalmas személyek körénél. Az 1881. évi II. tc. meghatározta azoknak a körét, akik a csendőrségbe kérhették a felvételüket, pl. az önkéntesen belépő honvédek; a hadsereg önkéntesen belépő tartalékosai vagy póttartalékosai; a hadkötelezettségüknek már eleget tett önkéntesek stb. Nyilvánvaló tehát, hogy a csendőrség katonai szervezettségéből következően a legénység felvételénél is az alapvető hangsúlyt a katonaviseltségre helyezték.

A törvény a belépőknek kedvezményeket is kínált: ha valaki a hadseregből vagy a honvédségből lépett be, akkor szolgálati idejéből a honvédségnél teljesítendő két utolsó évet elengedték, ha a csendőrségnél 4 évet szolgál; csendőri szolgálatuk idejére felmentették őket a hadgyakorlatok, ellenőrzési szemlék és általában mindenféle szolgálatra való behívás alól, valamint mozgósítás esetén is a csendőrségnél maradtak. A belépés feltételeit részletesebben tárgyalja a szervezeti utasítás, eszerint szükséges: a magyar állampolgárság; 20–40 év közötti életkor; nőtlen vagy gyermektelen özvegy állapot; katonai szolgálatra való egészségügyi alkalmasság és legalább 163 cm-es magasság; a magyar mellett lehetőleg még egy nyelv ismerete; az olvasni, írni, számolni tudás stb. Az 1881. évi III. tc. 6. paragrafusa kimondta, hogy a csendőrség megszervezésekor a korábbi közbiztonsági közegeket (itt a csendbiztosokra és a pandúrokra, ill. a rendőrökre gondoltak) lehetőleg alkalmazni kell. A belügyminiszter elképzelése szerint, a kijelölt 7 vármegyéből 316 főnek kellett volna próbaszolgálatra Erdélybe utaznia. Azért, hogy minél több jelentkezőt felvehessenek, a miniszter javaslatára szinte minden feltételről lemondtak, így nem vették figyelembe az életkort, az írni-olvasni tudást és a családi viszonyokat sem. Ennek ellenére, az első évben csupán 3 csendbiztost és 30 pandúrt tudtak véglegesen felvenni, a többiek ugyanis vagy meg sem érkeztek a próbaszolgálati helyükre, vagy a kiképzés közben visszaléptek. A visszalépések legfőbb okai között szerepelt a katonai fegyelem, a sok tanulás és a jelentkezők családi helyzete. Sok volt közöttük az 50-60 éves, 6-8 gyerekes családfő. A kialakult helyzeten végül úgy segítettek, hogy az erdélyi parancsnokságtól több mint 360, a közös hadsereg tartalékából mintegy 320, a magyar királyi honvédségtől kb. 160 főt vezényeltek át a II. sz. (szegedi) csendőrparancsnokság állományába és őket kb. 40 polgári személy felvételével egészítették ki.

A fentiekből látszik, hogy a parancsnokságok felállításakor milyen “vegyes” volt az őrsök állományának összetétele, hiszen mindez a későbbi kiegészítésekkor kísértetiesen hasonló módon alakult. A szolgálatra alkalmazottak kevés kivételtől eltekintve falusi származásúak voltak, a nagyszámú földműves mellett kézműveseket is találunk közöttük. Ez azonban természetesnek tekinthető, hiszen még az 1890-es népszámlálás adatai szerint is az ország lakosainak 71%-a őstermelésből élt. Ha emellett még figyelembe vesszük, hogy állandó munkát és biztos, bár igen szűkös jövedelmet jelentett, ráadásul nem elhanyagolható hatalmat adott a kezükbe —1884 februárjában készült kimutatás az egyetlen olyan rendelkezésre álló irat, amely az anyanyelv szerinti csoportosítás alapján átfogó képet nyújthat a csendőrparancsnokságok felállítás utáni állapotáról:

A Diczig-bizottság jelentése megerősítette a törvénysértő megfigyelésekről és az iratmegsemmisítésekről szóló ellenzéki nyilatkozatokat. A rendőrség fejlődésében folyamatosan történtek változások. 1973-ban megszűnt a BM karhatalom és létrejött a Rendőri Ezred. Megalakultak az országos, majd a területi és helyi közlekedésbiztonsági tanácsok. 1974-ben megjelent a 17. számú törvényerejű rendelet, az állam- és közbiztonságról, majd ennek alapján kormányrendelet a rendőrségről. 1977-ben visszaállították - az 1963-ben létrehozott BM II. Főcsoportfőnökség helyett - az Országos Rendőr-főkapitányságot. 1984-ben megszűntek a járások, nyomukban változtak a rendőrkapitányságok elnevezései is. Mint ahogy ezt korábban már írtam, 1989-ben megszűnt a III. Főcsoportfőnökség. 1994-ben megszületett a rendőrség feladatáról, szervezetéről, jogállásáról és irányításáról szóló törvény az 1994. évi XXXIV. törvény. 1996. évi XLIII. törvény a fegyveres szervek hivatásos állományú tagjainak szolgálati viszonyáról rendelkezik. A 2001. évi LXXXIX. törvény, a 2002. évi XXXI. törvény és a 2004. évi LI. törvény nemzetközi feladatokat ró a rendőrségre.

A rendszerváltást követően megjelentek Magyarországon a maffia jellegű nemzetközi csoportok. Az ország bűnözői szempontból megosztott lett, gyakran sértve egymás vélt érdekeit. Ennek következtében a leszámolás jellegű bűncselekmények – mely főként emberölés – megjelentek, és gyakoriak lettek a robbantásos bűncselekmények is. A rendőrség e cselekmények nyomozásában komoly eredményt nem tudott felmutatni. Mivel a leszámolásos cselekmények döntő többsége a fővárost illetve pest-megyét érintette, komoly átszervezésre és speciális nyomozó képzésre lett volna szükség, a két főkapitányságon. Ez azonban elmaradt. A kommunikáció problémájával sem birkózott meg a rendőrség. Az írott és elektronikus sajtó fokozott információ igényét gyakran elhamarkodottan elégítették ki, ami sokszor revidiálásra kényszerítette a vezetőket. Ugyanakkor megjelent a „sztárzsaru” jelenség, mely nem tett jót a szakmai munkának. A belügyminisztériumi vezetők felismerték bár a problémát, de megoldani nem tudták. A rendőrségen belül egységeket szüntettek meg, vagy hoztak létre. Átszervezést átszervezés követett. Hol centralizációs, hol decentralizációs intézkedések születettek. A kormányzatok pedig nem tudtak annyi pénzt biztosítani a rendőrségnek mely lehetővé tette volna a megfelelő szintű képzést, illetve a technikai eszközök cseréjét és működtetését.

A személyügyi munka hatékonyságának növelését sem sikerült megvalósítani. Az alapjából a nyomozati munkára személyiségjegyek alapján alkalmas emberek kiválasztásában és képzésében sem sikerült áttörést elérni. (több fejlett országban, civil iskolákban, pl. egyetemeken választanak ki megfelelő alanyokat) Az 1990-es évek elején a honvédségtől „leépített” tisztekkel töltötte fel a rendőrség hiányos állományát, ami érezhetően a szakmai munka rovására ment. Született úgymond az „égető problémák” megszüntetésére egy 2/2004. (BK 1.) BM utasítás az ORFK szervezeti korszerűsítéséről, ami bizonyos értelemben pozitív hatást gyakorolt a rendőrségre. A rendőrség jelene ez. Tekintettel arra, hogy az Európai Unió tagjaként, számtalan nemzetközi megállapodás, szerződés súlya alatt a felfokozott követelményeknek eleget kell tenni, komoly átgondolt hatékonyságnövelésre és átszervezésre van szükség. A szervezet megújulását elősegítik a nemzetközi egyezmények és ezek alapján született jogszabályok. Tekintsük át ezeket a teljesség igénye nélkül:

  • 1/2002. (BK 5.) BM-PM együttes utasítás a nemzetközi bűnügyi együttműködésben továbbított bűnügyi, valamint bűnüldözési operatív információ jelölésének szabályairól
  • 2074/1997. (III. 26.) Korm. Határozat az ENSZ nemzetközi rendőri erőkben (IPTF) és békefenntartó missziókban (UNAVEM, MINURSO) való további magyar részvételről
  • 2323/2003. (XII. 13.) Korm. Határozat az afgán rendőrség kiképzésében való részvételről
  • 2053/2004. (III. 11.) Korm. Határozat az iraki rendőrség kiképzésében való részvételről
  • 2112/2004. (V. 7.) Korm. Határozat a terrorizmus elleni küzdelem aktuális feladatairól
  • 105/2002. (V. 14.) Korm. Rendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és a Tunéziai Köztársaság Kormánya között a szervezett bűnözés elleni harcban történő együttműködésről szóló, Tuniszban, 1998. november 12-én aláírt Megállapodás kihirdetéséről
  • 240/2004. (VIII. 16.) Korm. Rendelet a Magyar Köztársaság Kormánya és a Kínai Népköztársaság Kormánya között a szervezett bűnözés elleni küzdelemben folytatott együttműködésről szóló, Pekingben, 2003. augusztus 28. napján aláírt Egyezmény kihirdetéséről
  • 1999. évi LIV. törvény az Európai Unió bűnüldözési információs rendszere és a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezete keretében megvalósuló együttműködésről és információcseréről
  • 2000. évi CXV. törvény a Délkelet-Európai Együttműködési Kezdeményezés (SECI) keretében létrejött, az országhatárokat átlépő bűnözés megelőzésében és leküzdésében való együttműködésről szóló, Bukarestben, 1999. május 26-án aláírt Megállapodás kihirdetéséről és az Európai Unió bűnüldözési információs rendszere és a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezete keretében megvalósuló együttműködésről és információcseréről szóló 1999. évi LIV. törvény, valamint az államtitokról és a szolgálati titokról szóló 1995. évi LXV. törvény módosításáról
  • 2002. évi XLIX. törvény az Európa Tanács Strasbourgban, 1999. január 27-én kelt Korrupcióról szóló Büntetőjogi Egyezményének kihirdetéséről
  • 2002. évi LIV. törvény a bűnüldöző szervek nemzetközi együttműködéséről
  • 2002. évi LIX. törvény a terrorizmus finanszírozásának visszaszorításáról, New Yorkban, az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 54. ülésszakán, 1999. december 9-én elfogadott nemzetközi Egyezmény kihirdetéséről
  • 2003. évi CXXX. törvény az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről

A jövő rendőrségének szervezettnek, megfelelően felkészült, nemzetközi tapasztalatokkal rendelkező vezetők által irányítottnak kell lennie, ahol többrétűen képzett közrendvédelmi és bűnügyi állomány teljesít szolgálatot. Ezeknek a feltételeknek véleményem szerint jelenleg még nem felel meg a rendőrség, de a nemzetközi feladatok teljesítése, a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni küzdelem „rákényszeríti” a testületet a felzárkózásra.

Álláspontom szerint e folyamat gyorsítása érdekében több intézkedés meghozatala lehet indokolt, mely közül néhányat felsorolok:

  • A rendőrséget, főként a területi-helyi nyomozóhatóságot terhelő (20-30-40 bűnügy/hó – mely szakszerűen feldolgozhatatlan) bűnügyek bűncselekményi kategóriájának átgondolása. Feltétlenül a Be. szabályainak megfelelően kell-e eljárni, pl. tartás elmulasztás vétsége vagy ittas járművezetés vétsége stb. esetében. Gyakran az ittas járművezetés szabálysértésénél súlyosabb büntetés kiszabására kerül sor, mint a vétségi alakzatnál. Ez az átgondolás arányosabbá tehetné a nyomozó hatóságok, illetve a szabálysértési hatóságok közötti ügyelosztást. Jogalkotói feladat.
  • A rendőrség szervezeti felépítésének, Magyarország helyi sajátosságaihoz történő igazítása. Magyarország néhány óra alatt átautózható, szükséges-e olyan központi egység létrehozása és fenntartása, mely hatékonyan, nagy ország több államában történt bűncselekményeinek felderítésében, nyomozásában működhetne.
  • Az oktatás többszintűvé tétele, a bűnügyi és közrendvédelmi állomány külföldi kiképzése.
  • A belső bűnmegelőzés és bűnfelderítés hatékonyságának növelése.
  • Megfelelő kommunikáció kialakítása.
  • A rendőrségi gazdálkodás racionalizálása.
  • A rendőrség működéséhez szükséges anyagi eszközök biztosítása.
  • A Magyarországi rendőrség 5 éven belül elérheti az Európai Unió tagországaiban működő rendőrségek szakmai színvonalát, méltán vehet részt a nemzetközi bűnüldözésben, és hatékonyan deríthet fel szervezetten elkövetett bűncselekményeket, és szakszerűen harcolhat a terrorizmus ellen.

Kuti László