Jogos védelem értelmezése   

A 2012. évi C. törvény IV. fejezetének - A büntetőjogi felelősségre vonás akadályai - I. címe tartalmazza a büntethetőséget kizáró okokat.

15. § A BÜNTETHETŐSÉGET KIZÁRÓ VAGY KORLÁTOZÓ OKOK
a) a gyermekkor, b) a kóros elmeállapot, c) a kényszer és a fenyegetés, d) a tévedés, e) a jogos védelem, f) a végszükség, g) a jogszabály engedélye, h) a törvényben meghatározott egyéb ok.

A 15. § e) pontjában szereplő büntethetőséget kizáró ok a jogos védelem. A jogos védelem sok vitára okot adó büntethetőséget kizáró ok, ezért ezt a témát dolgozom fel.

A jogos védelem kérdései

1. Az adott ügyben a történések egész folyamatát figyelembe véve, a cselekménysor összefüggő vizsgálata alapján ítélhető meg, hogy a cselekmény véghezvitelének időpontjában a jogos védelmi helyzet fennállott-e. Nincs helye jogos védelmi helyzet megállapításának a jogtalan támadás befejezése után, ha újabb támadás veszélye közvetlenül nem fenyeget. A jogos védelem esetében a támadás-elhárítás - mint cél - szabja meg a határt. A megtorlás kívül esik a jogos védelem körén.

2. A jogtalan támadás esetén a megtámadott általában nem köteles meneküléssel kitérni a támadás elől; kivételesen azonban a büntetőjogilag közömbös elhárítási mód választásának a kötelezettsége terheli a hozzátartozót a felmenője, testvére vagy házastársa részéről ellene intézett, illetőleg fenyegető támadás esetén. Megkívánható ez a súlyosabb fokban kóros elmeállapotban, szemmel láthatóan tudatzavarban levő személyek jogtalan támadása esetén is, függetlenül attól, hogy a tudatzavart állapotot mi válthatta ki.

3. A jogos védelem szükségességének megítélését nem lehet kizárólag a támadó és a védekező személynél levő eszközök veszélyességének mechanikus vizsgálatára korlátozni, hanem a konkrét veszélyhelyzet felmérése, az egymással szemben álló személyek adottságai, a támadók, illetőleg védekezők számaránya, fizikai erőfölénye és az ebből fakadó támadási és védekezési lehetőségek alapján kell a helyzetet értékelni.

4. A jogos védelmi cselekmény arányossága szempontjából azt kell vizsgálni, hogy az elhárító magatartás nem idézett-e elő aránytalanul nagyobb sérelmet, mint amelyet a jogtalan támadás okozott volna. Az élet ellen irányuló támadás esetén azonban - a védett jogtárgy egyenértékűsége folytán - az arányosság vizsgálata szükségtelen. Más a helyzet, ha a támadás a testi épség ellen irányul. Ilyen esetben az elhárító magatartásnak arányban kell állnia a támadással. Nem jelenti az arányosság követelményének a megsértését, ha az életveszélyes testi sértés okozását célzó jogtalan támadás elhárítása a támadó halálát eredményezte.

5. A szükségességet és arányosságot tárgyi tényezők alapján kell megítélni. Ijedtség vagy a menthető felindulás által az elkövető felismerési, akarati vagy értékelő képességét kizáró vagy korlátozó tudatzavar azt eredményezheti, hogy a megtámadott a tényleges vagy közvetlenül fenyegető támadást az elhárítás időpontjában a valóságosnál súlyosabbnak ítéli meg, illetőleg azt súlyosabban viszonozza. Azt, hogy a jogtalan támadás az elkövetőben milyen hatást váltott ki, az ijedtség vagy menthető felindulás kizárta, avagy korlátozta-e a védekezés szükséges mértékének a felismerésére vonatkozó képességében: olyan kérdés, amelyet annak alapján kell megítélni, ahogyan a kialakult helyzetet a megtámadott észlelte. Ilyen nézőpontból kell vizsgálni, hogy mennyiben volt elvárható a megtámadottól a támadás-elhárításhoz szükséges mód és mérték helyes megválasztása.

6. A jogos védelem körében kifejtett cselekmény értékelése megelőzi az erős felindulásban elkövetett emberölés miatti felelősség megállapítását. Ha a jogos védelmi helyzetben cselekvő menthető felindultságában túllépi az elhárítás szükséges mértékét és tényállásszerű ölési cselekményt valósít meg: a cselekményt a Btk. 166. szakasz-a szerint kell minősíteni, egyúttal a büntetőjogi felelősség tekintetében a Btk. 29. szakasz-a (2) vagy (3) bekezdésében foglalt rendelkezést kell alkalmazni. Ha viszont az elkövető a jogos védelmi helyzet megszűnése után, de a jogtalan támadás miatt kialakult menthető felindulásban követi el a cselekményt, vagyis időbelileg lépi túl a jogos védelem körét: a cselekmény a Btk. 167. szakasz-a szerint minősülhet.

Btk. 21. szakasz (1) Nem büntetendő annak a cselekménye, aki a saját, illetve a mások személye vagy javai elleni jogtalan támadás megelőzése céljából telepített, az élet kioltására nem alkalmas védelmi eszközzel a jogtalan támadónak sérelmet okoz, feltéve, hogy a védekező mindent megtett, ami az adott helyzetben elvárható annak érdekében, hogy az általa telepített védelmi eszköz ne okozzon sérelmet.

(2) A jogtalan támadást úgy kell tekinteni, mintha az a védekező életének kioltására is irányult volna, ha
a) azt személy ellen
aa) éjjel,
ab) fegyveresen,
ac) felfegyverkezve vagy
ad) csoportosan követik el,
b) az a lakásba
ba) éjjel,
bb) fegyveresen,
bc) felfegyverkezve vagy
bd) csoportosan történő jogtalan behatolás, vagy
c) az a lakáshoz tartozó bekerített helyre fegyveresen történő jogtalan behatolás.

(3) Nem büntethető, aki az elhárítás szükséges mértékét ijedtségből vagy menthető felindulásból lépi túl.

(4) A megtámadott nem köteles kitérni a jogtalan támadás elől.

A 29. szakasz. (2), (3) bekezdésében meghatározott ijedtséget, menthető felindulást a jogtalan támadásnak illetve e támadás közvetlen veszélyének kell kiváltania. Esetünkben a vádlott már akkor áram alá helyezte lakása ajtajának kilincsét, mikor még őt vagy hozzátartozóját, jogtalan támadás nem érte, és ilyen támadás közvetlenül fenyegető veszélye sem állt fenn, ebből kifolyólag a 29. szakasz. alkalmazása kizárt. De még arra sem volt alapos oka, hogy a jogtalan támadás fenyegető veszélyét feltételezze, így a vélt jogos védelem alkalmazási feltételei sem állnak fenn. A sértettnek a magánlakás zavartalan használatához fűződő érdekét és ebből adódóan személyi jogokat sértő magatartása személy elleni jogtalan támadásként értékelhető, ezért az ezzel szembeni szükséges mérvű védekezés joga a vádlottat megillette. A vádlott azonban az elhárító mechanizmust már jóval a sértett látogatását megelőzően működésbe hozta, másfelől élete nem forgott veszélyben, de a "védelmi rendszert" mégis olyképpen működtette, hogy aránytalanul súlyosabb eredmény (halál) bekövetkezésének lehetőségét teremtette meg, mint amilyennel a később valóban realizálódó támadás járt vagy járhatott volna. Ez az aránytalanság önmagában is kizárná a 29. szakasz. (2), (3) bekezdésének alkalmazhatóságát, mivel, a támadás elhárítására való huzamos készülődés miatt, ez esetben szóba sem kerülhet az ijedtség, menthető felindulás. Ennek a követelménynek az őrzött épület kerítésének, nyílászáróinak - halálos áramütésre alkalmas módon történő - feszültség alá helyezése nyilvánvalóan nem felel meg, még akkor sem, ha az ilyen akadály létesítésére az építmény, lakásbelső - bárki által engedély nélkül meg nem közelíthető - részében kerül sor. Hiszen a védett területre való behatolás nem csak jogellenes, hanem végszükség, egyéb körülmények esetén jogos is lehet, márpedig a jó szándékúan közbeavatkozó személyek ilyen - előre fel sem ismerhető és mérhető - veszélynek értelemszerűen nem tehetők ki. Másfelől a védekezés csak az arányosság követelményein belül jogos, így e kereteken preventív eszközök hatása sem léphet túl. Így döntött a Legfelsőbb Bíróság, és ítéletének indokolásában a fentiek szerint fogalmazta meg álláspontját. Meg kell jegyeznem, hogy a Legfelsőbb Bírósági indokolás az emberek biztonságérzetének romlása következtében más, számtalan ezzel ellentétes véleményt is generált. Az ember része ősidők óta az a védelmi ösztön, amivel az óvatos ember a jogellenes támadásokra már in abstracto, felkészül, akár a közvetlen támadást megelőzően is. Székely János megfogalmazhatónak tartja, hogy miután a kerítésen keresztül jogtisztelő ember általában nem közlekedik, aki ilyen jogellenes behatolás során felnyársalja magát, akit a kutya összeharapdál az a saját bűncselekménye elkövetéséből háramló kockázatot köteles maga viselni. A bemászó tolvaj, mint jogtalan támadó nem igényelheti, hogy a jogosult tekintettel legyen rá, és "munkája" veszélytelenségét biztosítsa. Ez a nézet végül is felfogható az ítélkezési gyakorlatban már fellelhető "a jogtalan támadó viseli a kockázatot" tétel (BH 1996/292) elvi tovább fejlesztéseként is. Székely János által ily módon megfogalmazott gondolatok nyilvánvalóan az absztrakció egy magasabb szintjén is érvényesek. A kerítésen történő bemászás csupán szimbolizálja a jogtalan támadásoknak azt az esetét, mikor a jogos védelem gyakorlására jogosult személy nincs a jogtalan támadás helyszínén így a védelmi jogát már, vagy még személyesen gyakorolni képtelen. Székely által megfogalmazott kritikai álláspont szerint az, hogy az elhárítást jóval a várt támadás előtt előkészítették, nem változtat a védelmi cselekmény jogi megítélésén, hiszen a védelem hatékonnyá csak a támadás pillanatában válik. A Székely János szerint a védelmi berendezés alkalmazása elvileg már csak azért sem kifogásolható, mert a jog nem írja elő, hogy a jogos védelmet csak személyesen lehetne kifejteni. A jogos védelmi helyzet értelmezése során nem hagyható figyelmen kívül a jogtalan támadásokkal szembeni jogos védekezés lehetőségéről a társadalom tagjainak tudatában élő kép. Rudolph von Jhering német jogtudós szavaival élve-a polgárok természetes jogérzetét, hosszútávon figyelmen kívül hagyni nem lehet, ha mégis ezt kísérli meg az államhatalom, cserbenhagyja a sérelmeket jogtalanul elszenvedetteket és megköveteli polgáraitól saját joguk feláldozását a jogtalansággal szemben, akkor ezzel jogellenes küzdelemre sarkallja a társadalom tisztességes, jogért harcoló részét. Hasonló elvi alapokról építkezve ugyanerre az álláspontra helyezkedik a Legfelsőbb Bíróság BH 2000/97. számú eseti döntésében. Eszerint: "a több emberen elkövetett emberölés bűntettének a kísérletét eshetőleges szándékkal valósítja meg, aki az áram alá helyezett vezetékhálózatot a kertjébe telepíti azért, hogy gyümölcsösét a tolvajoktól megvédje, és ezáltal egy ember az áramütés folytán bekövetkező halálát okozza. Nem állapítható meg jogos védelmi helyzet, ha a jogtalan támadás vagy annak közvetlen veszélye hiányzik, és a szóba jöhető jelentéktelen, vagyon elleni támadás elhárítása nemcsak a jogtalan támadókat, de ártatlan személyeket is érint." Az irányadó tényállás alapján jelen ügyben megfogalmazott, kizárólag a konkrét esethez tapadó jogi következtetések témánk szempontjából kevésbé juthatnak jelentőséghez, hiszen ebben az esetben a vádlottat a "védelmi készülék" elhelyezése, üzemeltetése során nem a jogtalan támadások elhárításának a szándéka, hanem az általa korábban a tolvajok tevékenysége miatt elszenvedett sérelmekből fakadó bosszú motiválta. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint, az adott esetben a jogos védelem a vádlott javára azért nem állapítható meg, mert olyan "önműködő rendszert" létesített, amely nemcsak a közvetlen fenyegető jogtalan támadás esetén lépett működésbe, hanem a támadás, illetve annak közvetlen veszélye létrejöttének a hiányában is folyamatosan, és ez alkalmas volt arra, hogy nemcsak jogtalan támadókat, hanem másokat, ártatlanokat is sértsen. A társadalomra veszélyesség kizártsága a jogos védelem megállapíthatósága folytán nyilvánvalóan függ attól a körülménytől, hogy az állandó birtoksértésben megjelenő valamely vagyon, vagy személy elleni bűncselekmény kísérletét, avagy nem büntethető előkészületét megalapozó magatartások mögött, milyen a külvilágban is kifejezésre jutó és ezáltal a védelmi helyzetben lévő által észlelhető tudattartalom, szándék húzódik meg a birtoksértő részéről (vagyon avagy személy elleni támadásra készül-e). A fentiek alapján leszögezhető, hogy nem terhelheti a jogtalan behatolás jogi minősítésének bizonytalanságából eredő kockázat a jogtalan támadással fenyegetett személyt, amennyiben a területére (lakásába) való behatolás jogellenességéről (jogtalanságáról), az adott körülményekhez mérten alaposan meggyőződött. Tehát annak van jelentősége, hogy mi az a maximális sérelem amelyet a potenciálisan fenyegető támadás az adott körülmények között (ilyen értelemben relatíve) objektíve okozhat, vagy okozhatott volna. A Btk. 29. szakasz-ának meghatározásánál alapul vett rendkívül kiélezett élethelyzetek esetén - ahol a jog áll szemben a jogtalansággal - ennél szigorúbb arányossági követelményszint nem támasztható a támadással fenyegetett személlyel szemben. A jogos védelem gyakorolhatóságának a mai joggyakorlathoz viszonyított kiterjesztése-pontosabban dogmatikai szempontból megfelelő értelmezése-kockázatossá teheti a bűnelkövetést.

A jogos védelem kizárása a támadás távoli veszélyére történő hivatkozással adott esetben dogmatikailag helyes lehet. De mindenképpen elvetendő a jogos védelemi helyzet elutasítása a támadás távoli veszélye címén, abban az esetben, ha az adott személy magatartása csupán arra irányul, hogy az őt későbbiekben közvetlenül fenyegető támadások elhárítására felkészüljön. Ha a később jogos védelmi helyzetbe szorult megtámadott, korábban nem készülhetett fel a védekezésre, akkor megtámadása során már hiába kerül minden kétséget kizáróan jogos védelmi helyzetbe, a jog adta lehetőségével élni nem tud, a támadást elhárítani nem lesz képes. A Legfelsőbb Bíróság által érvényre juttatott joggyakorlat-e körben megszorítóan értelmezi a Btk. 29.szakasz-ában rejlő lehetőségeket. A jogos védelmi helyzetben a jogtalanság áll szemben a joggal. Fontos feltétel a külső támadás, ennek hiányában ugyanis nincs jogos védelmi helyzet. A támadás általában aktív - alapvetően erőszakos - tevékenységet jelent, de passzív magatartás is kiválthatja, amennyiben annak célja egy korábban, a sértett által bűncselekménnyel előidézett jogellenes állapot további fenntartása. A támadás iránya a törvény alapján annyiban határoztatik meg, hogy személy vagy javak, vagy a közérdek elleni támadásról van szó. A gyakorlatban azonban a jogos védelmi helyzetben megjelenő támadás általában közvetlenül személy ellen irányuló, még akkor is, ha az elkövetőt egyéb cél is vezérli - például rablásnál a jogtalan eltulajdonítási célzat -, de - ritkábban - lehet dolog elleni is, mint például a rongálás. A támadásnak fontos eleme jogtalansága. Ez abban az esetben áll fenn, ha maga a támadás valamely bűncselekmény - vagy adott körben szabálysértés - törvényi tényállását valósítja meg, függetlenül attól, hogy az adott cselekmény kapcsán a támadó büntethető-e vagy sem. Így támadóként kóros elmeállapotú személy vagy gyermek is felléphet. A támadás jogtalansága tehát objektív jellegű. Így a kocsmai verekedések, amikor a vitát "lejátsszák", azaz kölcsönös verekedési szándékkal mennek ki az épület elé, nem váltanak ki jogos védelmi helyzetet. Nem maga a verekedés a védelmi helyzetet kizáró ok, hiszen a megtámadott a támadás veszélyének elhárítása céljából tanúsított támadó magatartása a támadó további fellépése kapcsán könnyen fordulhat át verekedésbe. A jogos védelmi helyzethez a támadásnak vagy már folyamatban lévőnek kell lennie, vagy bekövetkeztének azonnali és reális lehetősége kell, hogy fennálljon. Ez utóbbinak térbeli, időbeli kritériumai is vannak. Ennek megítélése vethet fel problémákat a gyakorlatban, hiszen a támadás előkészítési szakasza még nem alapozza meg a jogos védelmi helyzetet. Így nincs még jogos védelmi helyzet, ha a támadó megöléssel fenyegetőzik ugyan, de távolabb megállva nem mozdul, míg a támadás reális lehetősége már fennáll, ha e szavak kíséretében megindul a másik személy - a későbbi elkövető - felé. A cselekmény megítélése során mérlegelni kell például az elkövető és a sértett testfelépítését, fizikai, szellemi állapotát, a használt eszközök milyenségét, a támadási és védekezési lehetőségeket. A puszta kézzel való támadás fegyverrel történő elhárítása is megalapozhatja a jogos védelmet, ha például a megtámadott testmagassága, fizikai ereje, életkora jóval elmarad a támadójától. Ha a jogtalan támadás azonban már véget ér, és újabb támadás közvetlen veszélye sem fenyeget, nincs jogos védelmi helyzet: azaz a korábbi támadás miatti utólagos bosszú, még ha erkölcsileg érthető, akkor sem tartozik e körbe. Természetesen a megtámadott személyben így kialakult felindult állapot más formában - például erős felindulásban elkövetett emberölés kapcsán, más cselekmények esetén enyhítő körülményként - értékelhető. A törvény nem írja elő a támadás másként el nem háríthatóságát, a megtámadott személyt tehát nem terheli kitérési kötelezettség. Így ha X megtámadja Y-t, akkor Y választhat: vagy elfut a helyszínről, vagy elhárítja a támadást. Vannak azonban olyan esetek, amelyben a bírói gyakorlat kialakította a büntetőjogilag közömbös elhárítási mód választásának a kötelezettségét (A fentiekben már ismertetett Legfelsőbb Bíróság 15. sz. irányelve). Így például a megtámadott által felismerhetően kóros elmeállapotú, tudatzavarban lévő - függetlenül annak kiváltó okától, például alkohol vagy kábítószer fogyasztástól, vagy gyermekkorú személy, illetve hozzátartozó által a felmenő, testvér vagy házastárs részéről intézett, illetve fenyegető támadás esetén fennáll a kitérési kötelezettség, feltéve, ha a megtámadottnak van erre módja. Nem alapozza meg a menekülési kényszert önmagában a támadó felismerhetően ittas, de nem tudatzavart, támadó fellépése. Bár a törvény kategorikusan nem mondja ki, az elhárításnak arányosnak kell lennie a támadással, ennek túllépése csak bizonyos esetekben jelent büntethetőségi akadályt. Nem büntethető ugyanis az, aki az elhárítás szükséges mértékét azért lépi túl, mert azt ijedtségből vagy menthető felindulásból képtelen felismerni. Az arányosság a jogos védelem kapcsán azt jelenti tehát, hogy az elkövető kisebb, esetleg ugyanakkora sérelmet okozhat, mint aminek elhárítására törekedett. Így például ha a támadás súlyos testi sértés okozására irányult, úgy a védekező magatartás könnyű, legfeljebb súlyos testi sértésig terjedhet, nem eredményezhet azonban maradandó fogyatékosságot vagy súlyos egészségromlást. Az arányosság és a szükségesség helyes mértékének felismerése problémát jelenthet a gyakorlatban. A megtámadott ijedtségből vagy menthető felindulásból kerülhet olyan, elsősorban értékelési, ebből adódóan felismerési, illetve akarati képességét befolyásoló korlátozó vagy kizáró állapotba, melynek eredményeként a korábban valóban megtörtént jogtalan támadást még reálisan fennállónak ítéli (időbeli túllépés), vagy a ténylegesen fennálló támadást a valóságosnál súlyosabbnak ítéli meg (mértékbeli túllépés), és ezért ennek megfelelően viszonozza. Ha az ijedtség vagy menthető felindulás kizárta a szükséges mérték felismerését, az elkövető nem büntethető, ha pedig korlátozta, akkor a büntetés korlátlanul enyhíthető. Ha az ijedtség vagy a menthető felindulás patológiás alapon nyugszik, akkor a beszámítási képesség hiánya vagy korlátozottsága miatt - ebben orvosszakértő foglal állást - a kóros elmeállapot általános rendelkezései lesznek az irányadók. Jelen esetben az ijedtség vagy a menthető felindulás éplélektani alapon jön létre, s így e kérdésben való állásfoglalás bírói kérdés, amelynek alapját a megtámadott észlelése adja. Abban az esetben, ha az elkövető - bár felismerési és akarati képessége teljes volt - a valóságos helyzetet tévesen ismerte fel, és ez eredményezte a jogtalan támadás képzetét, vélt jogos védelmi helyzetről beszélünk, amelyre a tévedés általános szabályai vonatkoznak. Azaz nem büntethető az elkövető, abban az esetben azonban, ha tévedését gondatlansága idézte elő, és a törvény a gondatlan elkövetést is büntetni rendeli, azért felelősségre vonható.

Néhány gondolat erejéig vizsgáljuk meg, hogy a jogos védelem milyen értelmezést kapott a római jogban.

2. A jogellenesség kizáró okai a római jogban álljanak most itt -először a felsorolás szintjén- azon típusesetek a Digestából, melyekben a testi sérülés okozása, vagy az emberölés, illetve a dologrongálás szándékos megvalósulása ellenére a jogászok a jogellenesség hiányáról beszélnek.

Paulus azt mondja, hogy "vim enim vi defendere omnes leges omniaque iura permittunt." Eszerint erőszakot mindenkinek joga van erőszakkal visszaverni, akkor, ha a védekezésnek más módja nem kínálkozik.

Ulpianus nevéhez fűződnek a következő szabályok:

"is qui iure publico utitur, non videtur iniuriae faciendae causa hoc facere". Ha valaki a köz érdekében okoz kárt, méltánytalan lenne felelősségre vonni a cselekmény miatt, ha a társadalmi előny nagyobb a magánérdek sérelme mértékénél.

A sértett beleegyezésével kapcsolatban: ..quia nulla iniuria est, quae in volentem fiat.

Ha valaki a collucatioban, vagy a pancratumban, nyilvános küzdelemben ölte meg ellenfelét, a rómaiak úgy tekintették, hogy itt nincs szó iniuriáról, tehát jogellenes cselekményről, mivel a virtus és a dicsőség hevében történt mindez, amit a jognak tiszteletben kell tartania.

quia gloria causa et virtus non iniuriae gratia videtur damnum datum. A római jognak volt egy speciális rendelkezése az éjjel tetten ért tolvaj megölését illetően. A XII. Táblás Törvény megengedte az éjszaka elfogott tolvaj megölését akkor, ha tettenérő ennek kiabálással tanúbizonyságát adta. Más napszakban erre csak akkor volt lehetőség, ha a tolvaj fegyverrel rendelkezett. Nem vitás, hogy a jogos védelem jogi konstrukciójának alapja az ősi vim vi repellere elvben keresendő, amely szerint: vim vi repellere cuique licet. Ezt a szabályt egyébként az ókori Róma jogtudósai mind a ius naturale, mind pedig a ius gentium részének tekintették. Ebben a helyzetben tehát erőszak áll szemben erőszakkal, azonban csupán az egyik oldal tekinthető jogellenesnek. Így pontosabban úgy fogalmazhatunk, hogy egy jogos pozíció áll szemben egy jogtalannal. Ezt a szituációt ismerhetjük fel a Digestában, amikor A halálra sebzi B útonálló rabszolgáját, aki ki akarja rabolni őt. "Itaque si servum tuum latronem insidantem mihi occidero, securus ero: nam adversus periculum naturalis ratio permittit se defendere". Gaius tehát úgy fogalmaz, hogy ilyen fenyegető veszély esetén a józan ész alapján mindenkinek joga van magát megvédeni. Ha meggondoljuk, tulajdonképpen a jogos védelem szabályozásának ma is ugyanez az elvi alapja. Különösen emberéletet ellen intézett, illetőleg azt közvetlenül fenyegető támadás esetén a jogos védelem olyan pozíciót biztosít a védekező számára, amikor a jog által egyébként támasztott követelményeket figyelmen kívül hagyhatja. A jogos védelem szabályozása nyilvánvalóan arra a tényre vezethető vissza, hogy az állam - vagyis az állampolgárok védelmét ellátó testületek tagjai - nem lehetnek jelen minden jogtalan támadásnál, így az ilyen esetek nagy többségénél részükről legfeljebb az utólagos beavatkozás lehetősége áll fenn. Erre tekintettel ruházza fel a jog az egyént, hogy az őt, mást, javaikat, vagy a közérdeket ért támadást maga háríthassa el. Természetesen ennek a kedvezményezett helyzetnek nagyon pontosan meg kell húzni a határait, aminek a modern büntetőkódexek maximálisan eleget is tesznek. A Lex Aquilia szerinti felelősség tehát fennáll akkor, ha a támadó helyett az én általam felé hajított kő egy ártatlan arra járót talál el, mivel csak a támadó viszonylatában megengedett az erőszak alkalmazása. A harmadik személy vonatkozásában legalábbis gondatlanságról beszélhetünk és iniuria valósul meg, mivel ő szintén jogos pozícióban van. Megjegyzendő, hogy ma erre a helyzetre nagy valószínűséggel a végszükség szabályait alkalmazná bármelyik magyar bíróság. A jogos védelem megállapíthatóságának a mai joggyakorlatunk szerint további, időbeni korlátja, hogy az elhárításnak a támadáshoz képest azonnalinak kell lennie. Talán meglepő, de ez a követelmény is megtalálható római jogban, amint az a fentebb idézett Paulus - szöveg folytatásában egyértelműen megfogalmazásra kerül.

Azaz kizárólag az önvédelem érdekében fogadható el az erőszak alkalmazása, ezen túl már sokkal inkább bosszúról beszélhetünk, amit viszont a jog már akkoriban sem tolerált, tehát jogos védelmi helyzetre ilyen esetben nem alappal lehet hivatkozni. Napjaink ítélkezési gyakorlata ilyen esetekben általában a Btk. 167. szakaszában meghatározott, erős felindulásban elkövetett emberölés bűncselekményét tartja megállapíthatónak. A szükségesség a védekezővel szemben kettős követelményt támaszt. Egyrészt jelenti azt, hogy a védekezés általa választott módjának arányban kell állnia a támadás súlyával, másrészt, ha az adott szituációban több lehetséges mód kínálkozik a támadás elhárítására, ezek közül a lehető legenyhébbet kell választani, tehát azt, amelyik a legkisebb sérelemmel jár. Természetes, hogy az arányossággal kapcsolatban nem lehet általános érvényű zsinórmértéket felállítani, így a kérdés megítélése minden esetben csak a konkrét körülmények körültekintő értékelése alapján lehetséges. Az arányossággal kapcsolatban az egyetlen általános érvényű elv talán ma is az, hogy ha valakinek az élete forog közvetlen veszélyben, akkor joga van megölnie a támadót.

Kuti László